Október 14-én, a felújított színházépület avatórendezvényeként mutatja be a Harag György Társulat Láng Zsolt Bartók zongorája című drámáját. Az alábbiakban az író-dramaturg Láng Zsolttal és Patkó Évával, a darab rendezőjével beszélgettünk.

— A Harag György Társulat felkérésére írtad a Bartók zongorája című drámát. A színház vezetőségének az az elképzelése, hogy a felújított színházban az első előadás szatmári szerző műve legyen, mint ahogy szatmári szerző darabját mutatták be akkor is, amikor az újonnan felépült színházat átadták. Kihívás volt számodra ez a felkérés?

Láng Zsolt: Szatmárnak írtam, szatmáriként, szeretettel. A Bartók zongorája valamiképpen adott volt, mert Bartók 1922-ben Szatmárnémetiben koncertezett a tíz évvel korábban épült Iparosotthonban. A szatmári közönség szerette Bartókot, és viszont, Bartók is a szatmáriakat. Ugyanakkor, gondoljunk az évszámra. 1922 — mi minden után vagyunk épp, a város még nem is tért magához… és akkor eljön ide Bartók. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen eseményekből évekig, évtizedekig erőt lehet meríteni.

— Ez a második Láng Zsolt-darab, amit rendezel. Mit jelent számodra Láng Zsolt-drámát színpadra vinni?

Patkó Éva: Zsolttal több mint tíz éve együtt dolgozunk különböző színházi produkciókban, de valóban ez a második alkalom, amikor szerző-rendező párosként vagyunk jelen. Az első ilyen munkánk a gyergyószentmiklósi Figura Stúdiószínháznál a Télikert színrevitele volt. Míg Gyergyóban kész darabot kaptam, itt a darab ötletétől a jelenetek kibontakozásán keresztül mindent végigkísérhettem, és ez kiváltságos helyzet. Megismertem az előadást, még mielőtt megismertem volna a szöveget. Így együtt ért be az előadás világa a szöveggel.

— Milyen a próbafolyamat?

Patkó Éva: Ez egy nagyon jó csapat, és jó formában vannak a színészek. Külön öröm számomra, hogy Manfrédi Annamária igent mondott a felkérésemre, és szerepet vállalt az előadásban, nagyon sok pozitív energiát hoz minden alkalommal. Vendégszínészként ketten jöttek velem Marosvásárhelyről, Hollai Heiser Anna végzős egyetemi hallgató és Kovács Károly, akinek színészi kibontakozását, akárcsak a Bogár Barbaráét és a Kovács Nikolettét osztályvezető tanáraként követhettem.

— A saját műved dramaturgjaként a próbafolyamaton változtatsz a szövegen?

Láng Zsolt: Nem. Mindig az volt az elvem, hogy ne változtassunk a szövegen. Mindenféle megkötés inspiráló. Ahol a szöveg gyengélkedik, ott a rendezés, a színészi játék brillírozhat. A rendező szerencsére ebben is partnerem.

Patkó Éva: Azt érzem, valahol az egész csapatban működik ez. Mindenki úgy érzi, hogy nem kell változtatni a szövegen.

— A darab üzen valamit a szatmáriaknak?

Láng Zsolt: Üzenni nem üzen. Beszélgetni szeretne esetleg. Valamit elmondani a városról, amely most így néz ki, ahogy kinéz. Mi ennek az oka? Mit lehet tenni? Miben lehet reménykedni?

Patkó Éva: Nagy élmény volt, amikor az olvasópróbán a szatmári származású színészek mondták, hogy ez tényleg Szatmár, anélkül hogy rá lenne mutatva. Van benne egy rövid történet, amit a pap mond el négy fáról, egy vihar során kidőltek, kivéve az utolsó, amely a tisztelendő úr kedvence volt. Valamelyik nap Zsolt megmutatta ezeket a fákat, a másik három újranőtt. Nagyon sok ilyen történet van a darabban, amit a szatmáriak ismerhetnek.

— Nem zavaró, hogy még mindig a művelődési házban folynak a próbák, a bemutató pedig a színházban lesz?

Patkó Éva: De, az nem egy inspiráló hely, de gyakran átjárok az átadásra kerülő színházba. A színházavatónak lesz egy ünnepélyes hangulata, ezt az emelkedettséget akarjuk az alkotócsapattal erősíteni. Igyekszünk megmutatni, mit tud az új színház, az új színpad. Az épület a régi pompájában várja a nézőket. Úgy érzem, az előadás kötődik ehhez a mindnyájunk által várt pillanathoz.

Elek György