Szatmári irodalomtörténet, könyvbemutató és kortárs szatmári költők-írók bemutatkozása címmel rendeztek irodalmi délutánt szombaton a Miskolci Nemzeti Színház nézőtéri társalgójában.

Az irodalmi délután résztvevői Kereskényi Sándor, Elek György, Fischer Botond, Simonfy József és Végh Balázs Béla voltak.

Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója elmondta, hogy a Határtalan Napok keretében a nagyon különleges színházi program részeként ebben az évben a szatmárnémeti és a nagykárolyi írók és költők néhány képviselője is bemutatkozott Miskolcon. Az igazgató ajánlotta a Szamos és a Sugárút folyóiratokat, és bemutatta azok szerkesztőit.

Kereskényi Sándor irodalomtörténész a szatmári irodalomtörténetről beszélt. Arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy miért nehéz egy kistérségnek, vagy akár egy nagyobb térségnek, egy kulturális geográfiai egységnek a kultúrájával és az irodalmával foglalkozni. Legtöbbször egy nagyon mesterséges képlet alakul ki, és ennek a mesterséges képletnek az egyik velejárója — vagy inkább hátulütője — az, hogy jól körvonalazódott, objektív szempontok helyett baráti gesztusok, szolidaritási megnyilvánulások és általában egyfajta kultúrtörténeti szentimentalizmus lép előtérbe, aminek a hátterében a legelképesztőbb kulturális cinizmus szokott meghúzódni. Ezeket az állításokat Katona Béla Szabolcs-Szatmár-Bereg megye értékei című könyvével szemléltette. A könyv kultúraszociológiai kérdésekre összpontosít, és nagyon nehéz elkerülni a patetikus szentimentalizmusban kimerülő kegyeletiséget. Az ilyenfajta kísérletekben mindig harmonikusan megférnek egymás mellett a tisztes elmélkedések a nagyszerű kezdeményezésekről, a mindig visszahúzó erőkről, és természetesen ott van a szenteskedő hajlongás is az éppen aktuális vezető személyiségek előtt. Kereskényi nem az irodalomtörténeti személyiségekre koncentrált, hanem a személyes és csoportviszonyok helyett valamiféle strukturális és funkcionális összképet próbált adni. Hogyan jelentkezik Szatmár viszonyában a kulturális és irodalmi regionalitás? — vetette fel a kérdést, és választ is adott. Elsősorban úgy, mint a feudális megosztottság leképeződése. Szatmár mint térség nem a világ közepe, éppen ezért távol a nagy irodalmi központoktól, a kultúra igazi forrásvidékeitől eléggé magára hagyatottan tengődött, és ezzel magyarázható, hogy tulajdonképpen a reformációig nem is nagyon történtek ott nagy dolgok. A nagy fordulat a reformációval következett be, mégpedig oly módon, hogy az az erőteljes igény, ami hajtotta az egész mozgalmat, az az igény, hogy az emberek először a templomok, utána az intézmények és végül az egész társadalom vezetésébe kerüljenek be, nagyon erőteljesen megmutatkozott a történelmi Szatmárban, és egyáltalán nem véletlen, hogy Sárospataktól kezdve, egy debreceni kanyarral, egészen Nagybányáig tulajdonképpen a történelmi Szatmár a reformáción keresztül a modern magyar kultúrtörténet forrásvidékévé is válhatott. Ez abban az időben óriási szellemi pezsgést hozott létre, és negyven-ötven-hatvan azoknak a személyiségeknek a száma, akik bekerültek a magyar kultúrtörténetbe, és ott valamilyen vezető szerepet játszanak. A nevek felsorolását kezdhetnénk Batizi Andrással, folytathatnánk Erdősi Szilveszter Jánossal, Medgyesi Pállal, Károli Gáspárral stb. Ez a fajta hatalmas mobilitás meghatározta ennek a térségnek az öntudatát is, attól kezdve az összmagyarság szempontjából ez a térség nemcsak szellemileg, de politikailag is egyre fontosabbá vált. A másik mozzanat, amit külön ki kell emelni, hogy a nemzeti irodalom teljességében Szatmárnak is van része. Nemcsak azért, mert Kölcsey Ferenc itt írta a Himnuszt, hanem azért is, mert tulajdonképpen a felvilágosodás, a romantika és a nemzeti klasszicizmus nagyon erőteljesen bontakozik ki itt, mutatott rá.

Kereskényi is kísérletet tett a térség irodalomtörténetének a megírására, ez néhány éve román nyelven jelent meg, nagyon sok leegyszerűsítéssel.

Végh Balázs Béla irodalomtörténész kiegészítve Kereskényi előadását a provincia, a régió, a centrum és a periféria fogalmát taglalta. A provincia fogalma visszahúzó lehet a vidéken alkotó személyek életében; ha valakire rásütik, hogy provinciális, akkor azt aligha lehet lemosni róla. A régió egy másfajta fogalom, más a hangulata, más a kicsengése. A szellemi energiák ki akarnak törni a térségből, hogy felfelé is legyen perspektíva. A felfelé törő energiák keresik a kapcsolatot az egyetemessel, a nagyobb összefüggésekkel, ez a régiónak a titka. Aki egy régió költője, aki egy régiónak a szellemi embere, az már kitört egy provinciából, és annak a határain túl is ismerősök, összefüggésben látják önmagukat kívülről is. A másik kérdés a centrum és a periféria. Szatmárnémeti és Nagykároly egyfajta perifériás helyzetben van. Más perifériaként lehet nézni Budapestről és Kolozsvárról. A centrum Budapest és Kolozsvár. Ezek azok a centrumok, amelyek a mi vidékünkről elszívják a szellemi értékeket. Egyfajta komprégió Szatmár mint térség, ahol átutaznak az emberek, jönnek-mennek, megállapodnak. Van egy másik érdekessége Szatmár térségének. Egyfajta centrumot akarunk létrehozni azáltal, hogy kulturális értékeket hozunk létre. A hiba az lenne, ha elégedettek lennénk a kialakult vidéki életformával, amiben vagyunk. Szerencsére nem hagy bennünket békén a nagyvilág, mert a zajai, a törvényei, a hatásai mind érződnek, ugyanolyan fájdalmasan érződnek, mintha magában a centrumban élnénk, fogalmazott Végh.

Végh Balázs Béla bemutatta azt a két kötetet (101 vers Szatmárról és 101 vers Nagykárolyról), amelyekben az itt élő költők verseinek a válogatását közölték. A helyszínen meg lehetett vásárolni a két kötetet, a Sugárút folyóiratot, a résztvevők ingyenesen jutottak hozzá a Szamos folyóirathoz.

A továbbiakban Simonfi József és Elek György verseket, Fisher Botond prózarészletet és verseket olvasott fel. A résztvevők kérdéseket tettek fel a szatmári vendégeknek, majd az esemény kötetlen beszélgetéssel ért véget.