Európa legmagasabb csúcsát, az Elbruszt mászta meg néhány társával a napokban Márk-Nagy János, a szatmári EKE elnöke, aki élményeiről beszámolt a Szatmári Friss Újságnak. János korábban 4 ezreseken edzett mielőtt nekivágott a kaukázusi, 5642 méter magas óriásnak.

„A hegymászásban nem kizárólag a magas csúcsok meghódítása érdekel, hanem az ország, a környéken élők, a táj, a helyi kultúra megismerése mind-mind fontos része az élménynek. Most is izgalmas volt felfedezni az Oroszországi Föderáció részét képező, autonóm Kabard-Balkár Köztársaságot. A népesség többségét kitevő kabardok állítólag a nyolcadik magyar törzs voltak, akik viszont a vándorlások során nem jöttek el a Kárpát-medencéig, hanem letelepedtek a Kaukázustól északra fekvő sztyeppéken. Nyelvi és kulturális rokonságot nem sikerült felfedeznünk köztük és a magyarok között, és azt sem tudom, igaz-e a legenda, azt viszont igen érdekes volt látnunk, hogy a muzulmán közösségnek miként sikerült megőriznie sajátos kultúráját a Szovjetunióban, melyben erőszakkal igyekeztek átnevelni a lakosságot, kiirtani a különféle népcsoportok egyedi jellegzetességeit. Bár kegyhelyeiket lerombolták — a legrégebbi mecset, amit láttunk, talán Gorbacsov idején épülhetett — a néphagyományaikhoz ragaszkodva, ezeket tudatosan ápolva mégis sok mindent meg tudtak őrizni ősi kultúrájukból. Kedvesek, nyitottak voltak irányunkba” — kezdte beszámolóját Márk-Nagy János, aki elmondta: tavaly is járt az Elbrusz közelében, egy grúziai kirándulás során, akkor viszont — hat társától eltérően — nem sikerült feljutnia az egykori hatalmas vulkán tetejére, mivel hegyi beteg lett, és kénytelen volt visszafordulni. Hangsúlyozta, a jó erőnlét mellett magashegyi túrák alkalmával kulcsfontosságú a megfelelő akklimatizáció, mivel hozzá kell szoktatni a szervezetet ahhoz, hogy bírja a terhelést több ezer méteren is. Az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) szatmári tagjaitól korábban sem volt idegen a hegymászás, 2006-ban indult „Szatmáriak Európa négyezresein” nevű programjuk keretében számos csúcsot hódítottak meg, megmászták többek között a Grand Paradisot, a Gnifettit, a Breithornt, a Piramide Vincentet és a Mont Blancot is.

22 éves álom vált valóra

János szerint azonban az EKÉ-s mászótársak lassacskán elmaradtak, főként azért, mert a résztvevők más sportágak iránt kezdtek el érdeklődni, így ő két évvel ezelőtt egy igen aktív debreceni csapathoz csatlakozott, velük mászta meg végül az Elbruszt, mellyel — mint elmondta — egy 22 éves álma valósult meg. „Egyetemistaként kezdtünk el ábrándozni arról, hogy megmásszuk a földrajzi Európa legmagasabb hegyét. Abban az időszakban nem lett volna nehéz oda eljutni, a kommunista blokk országai között fennálló kapcsolati háló igen jó volt, így akár szatmári utazási irodán keresztül is mehettünk volna, viszonylag olcsón. Akkoriban azonban nem volt sem megfelelő felszerelésünk, sem kellő tapasztalatunk, így halasztódott a dolog” — mesélte. A szükséges feltételek a túrához idén álltak össze, így június 29-én végre útnak indulhattak. Mint elmondta, egy helyi, ukrán vállalkozó szervezett meg számukra lényegében mindent, és elégedettek voltak az ellátással, nem érték őket kellemetlen meglepetések. Egy 2 ezer méteren levő faluban szálltak meg, ahol két napon át szoktatták magukat a magassághoz. „Első nap 3 ezer méterig sétáltunk fel, lazán, farmerben és szandálban, kártyáztunk, sörözgettünk és ismerkedtünk a többi turistával. Főképp dánokkal és norvégokkal találkoztunk, velük beszélgettünk, nagyon barátságosak voltak. Második nap egy 3500 méteres csúcsra kirándultunk, harmadik nap pedig felköltöztünk a 3800 méteren levő karabasi állomáshoz. Itt acéltartályokból kialakított, hatszemélyes hordó-menedékházakban aludtunk. Két éjszakát töltöttünk a táborban, első nap 4100 méterig, második nap pedig 4550 méterig tettünk egy-egy túrát, majd a 4050 méteren levő Prijut 11 menedékházaiban szállásoltuk el magunkat, innen indítottuk a csúcstámadást” — fejtegette az akklimatizáció lépéseit János, aki szerint múlt vasárnap, június 5-én éjjel 1–2 órára tervezték az indulást, mivel az előrejelzések szerint ekkorra oszlottak volna el a felhők és a köd, illetve az erős szélnek is el kellett volna ülnie. Azonban nem így történt, ezért csak később, 4 óra körül indultak el.

Túraléccel a „fagyott tengeren”

A hatfős társaság kettéoszlott — hárman gyalog, hárman pedig túraléccel vágtak neki az útnak. „Sokkal nehezebben haladtunk a túraléccel, mint ahogy azt képzeltük, nagyon nehéz volt a terep, a göröngyösre fagyott havon olyan volt mászni, mintha megfagyott, hullámos tengerfelszínen kellett volna haladnunk. Sokszor visszacsúsztunk, az egyenetlen felszín miatt nem tapadtak rendesen a léceink. A sítúra 5085 méterig tartott, ott levettük a léceket és felcsatoltuk a hágóvasat, azokkal másztunk tovább. Divat arrafelé, hogy eddig a magasságig a turisták motoros szánnal vitetik fel magukat. Most is sokan érkeztek járművel, őket viszont később sorra lehagytuk” — mesélte. Mint elmondta, a csúcs alatti, beszűkült ösvény-szakaszokon már elég nagy volt a tumultus, előfordult az is, hogy a biztosítókötelekkel ellátott szakaszoknál sorba kellett állniuk. Végül negyed 12-re, körülbelül 7 órai mászást követően felértek az Elbrusz legmagasabb pontjára, 5642 méterre. „Minden sportos erőfeszítés után felszabadulnak az emberben a boldogsághormonok. Felemelő érzés volt, hisz minél nagyobb teljesítményről van szó, annál feldobottabb az ember, amikor sikert ér el. Voltak, akik ölelkeztek örömükben, ők megszorongatták az idegeneket is” — osztotta meg élményeit lapunkkal a szatmári csúcshódító, aki szerint lefelé már igen gyors tempóban haladtak, délután négykor már az első állomásukon levő falucska kocsmájában ünnepeltek, ahonnan felvonóval folytatták a visszautat, mivel igen sok csomagjuk volt.

Deja vu Igorral

Az ottani közállapotokra vonatkozóan elmondta, különösebb gondjaik nem akadtak, viszont deja vu élményük volt, amikor páncélozott autó állta útjukat, és fegyvert szegezve rájuk kérték el az irataikat. „Mi már elszoktunk az ilyesmitől. Erősen érezhető volt ugyan a karhatalmi jelenlét, azonban nem voltak erőszakosak, sőt, igyekeztek lazának mutatni magukat, egyik katona felajánlotta például, hogy szólítsuk csak egyszerűen Igornak. A túra elején egy KGB-s tiszt ki is hallgatott minket, érdekelte, mivel foglalkozunk és azt is megkérdezte, mi a véleményünk az ukrán helyzetről, de különösebben nem kellemetlenkedtek” — magyarázta János, aki szerint leginkább a kaukázusi táj érintetlensége nyűgözte le őket, mivel ott a turisztikai infrastruktúra kiépítése még kezdeti fázisban van. Elmondta, vadabb arrafelé a táj, mint a Kárpátokban, ahová szintén az érintetlen természet utáni vágy vezérli a nyugati turistákat. A jövőre vonatkozólag pedig kifejtette, nem tervezi egyelőre újabb csúcs meghódítását, és nem azt tartja fontosnak, hogy egyre magasabb és magasabb hegyeket másszon meg, sokkal inkább az érdekli, hogy érdekes legyen a kirándulás. Kényelmes túracélnak pedig a jövőben is a négyezreseket tekinti. Hozzátette: hogy mi lesz a jövőben, az a körülmények alakulásától, a lehetőségektől függ majd, a vállalkozó útitársak mellett attól, hogy mennyi szabadidőt tud szánni ilyesmire, és mire futja majd az anyagi keretből.

Babos Krisztina