Nem az 54 évvel ezelőtti áradás volt az első Szatmár-Németi és a Szamos mentén lévő települések történtében, hiszen a szőke folyó majd'minden tavasszal kilépett valamelyest medréből, ám 1970 májusában újkori történelmének legsúlyosabb természeti csapása érte Szatmárt és Szatmárnémetit. 

A Szamos vízszintje már május 13-án veszélyesen magas volt a rendkívüli esőzések és a hegyekből érkező hóolvadások miatt, majd átszakadt a töltés, és a megye több mint háromnegyed része víz alá került. A Szatmárnémeti környéki falvak közül először Patóházát, Szatmárudvarit, Batizt érte el az áradat — a legnagyobb pusztítást Udvariban vitte véghez, ahol egyik napról a másikra 770 cm-rel tetőzött az ár, 663 házat mosva el és hat ember életét követelve. Május 14-én délben a kolozsvári hidrometeorológiai intézet jelezte: a Szamos legalább két méterrel túllépi az árvízi szintet, a töltést és a két hidat — a katasztrófa akkor következett be, amikor a Szatmárudvarihoz tartozó Kaknál a gát átszakadt, és a Téglagyár irányából támadó folyó birtokába vette a várost: 15 km szélesen, több méter magasan hömpölyögve, a Dunáéhoz hasonló 3600 köbméter/másodperc vízhozammal tarolt mindent, ami útjába került, falakat tört szét, utcákat söpört el, otthonokat döntött romba. Alig két óra leforgása alatt elmosta Szatmárnémetit. A legnagyobb károkat a mai Május 14 lakónegyed környékee szenvedte el, ahol a Szamos elérte a kétméteres magasságot, de derékig érő víz borította a város fő útjait, az állomás környékét, a Sugárutat, a Kossuth-kertet, az István-tértől a Németi rész felé pedig szinte csak csónakkal lehetett közlekedni. 

A május 14–ről 15–re virradó, apokaliptikus éjszakát követően az áram, gáz és ivóvíz nélkül maradt, romos, sáros víz- és pocsolyatengerben megkezdődtek a mentési munkálatok; a hatóságok 120 úszójárművet, több mint 400 tehergépjárművet és traktort vetettek be, sőt helikopterek is repkedtek a város fölött, a mentést pedig megszámlálhatatlan önkéntes is segítette, akik a legkülönfélébb alkalmatosságokkal „csónakáztak” az utcákon  — 24 óra alatt közel 700 embert gyűjtve össze a háztetőkről, fákról, póznákról, s a mentés végéig több mint 6000 embert menekítve ki.

Az elhunytak pontos száma a mai napig nem ismert

A kommunista rendszer mindent megszépítő és sokszor túlzásba eső statisztikai „felmérései“ miatt még ma sincsenek (és egyre kisebb az esélye, hogy valaha is legyenek) pontos adatokat arról, hányan is vesztették életüket az árvíz idején, vagy, hogy mi okozta tulajdonképpen a katasztrófát — azon kívül, hogy a gát átszakadt, és a lakosságot senki sem figyelmeztette a közelgő veszélyre.
A korabeli statisztikák szerint Szatmárnémetiben 56–an vesztették életüket, több mint 2200 ház omlott össze és 2600-on felül rongálódtak meg — a mai adatok szerint viszont 4096 ház dőlt össze, 28 076 épületet tett tönkre a Szamos, körülbelül 20 000 ember maradt fedél nélkül, és az elhunytak számát tekintve is eltérőek a megállapítások, de általános vélemény, hogy jóval több mint 100–an haltak meg.

Kaiser Ernő hidrotechnikus pár évvel korábban úgy fogalmazott: „A megyei pártvezetés egyszerűen nem akarta elhinni, hogy baj lesz — nehezen hitték az emberek is, hiszen 14–én délben még a töltésről meg a hídról nézték a hatalmas vizet, de nem is az ő feladatuk lett volna mindent megtenni a mentés érdekében. Én többször is kértem a megyei pártvezetőket, hogy 'csináljunk utat a víznek' , de a párttitkárt nem lehetett meggyőzni róla, hogy réseket robbantsanak a vasúti töltésben, pedig akkor csak 30 – 40 centis vízmennyiség folyt volna át ott, ahol aztán több mint két méteres ár mosott el mindent. És az embereket nem értesítették semmiről, nem riasztották őket, mekkora vész közeleg — ez az, amit még ennyi év után, ma sem tudok felfogni, megérteni, belenyugodni, mert azt a hatalms pusztítást meg lehetett volna előzni!” Mint mesélte, leverte a Kossuth-kert lakatját, hogy el tudjon lopni egy csónakot a tóról, amivel aztán napokon keresztül mentette az embereket — kit a háztetőről, kit a magas fák ágai közül szedett le (egyszerre csak négyen – öten fértek el a ladikban) és nagyon sok holttestet „halásztam ki, rögzítettem ahová lehetett, hogy ne sodorja el a víz s majd lehessen tisztességesen eltemetni. Nem 56–an haltak meg akkor, hanem sokkal többen.” 

Fantasztikus összefogás és a város újjászületése

Az 1970-es árvíz a város újkori életében a legnagyobb szerencsétlenség volt, ugyanakkor az itt lakók körében az együttérzés és az egymást segítésének legerősebb megnyilvánulása is ehhez az eseményhez kötődik. Azóta sem volt példa arra, hogy az emberek tömegesen ilyen mértékben törődtek volna egymással, és ennyire önzetlenül segítettek volna az áldozatokon. De segítettek a holland Zutphen városka önkéntesei, akik nem sokkal az árvizet követően érkeztek Szatmárra először, amikor az otthon összegyűjtött segélyekkel próbálták meg elviselhetőbbé tenni a károsultak életét. Ez a Ceauşescu-korszak egy „nyitottabb” időszaka volt, amikor a kommunista hatalom elnézte a két város egymáshoz való közeledését. A hivatalos testvérvárosi dokumentumot két évvel később, azaz 1972-ben írták alá a két település elöljárói — s a Szatmárnémeti és Zutphen között fennálló kapcsolat az első olyan testvérvárosi kapcsolatnak tekinthető, ami egy kelet-európai, illetve egy nyugat-európai település között köttetett. Az 1978-ig tartó időszakban több kölcsönös látogatást is tettek hivatali személyek, valamint művészek, művészeti együttesek, ezt követően azonban a diktatúra erősödő szorítása következtében már nem nyílt lehetőség a kapcsolat fenntartására. Az együttműködést — amely azóta is tart — az 1989-es rendszerváltást követően kezdte újra a két város.

Szatmárnémeti mai arculatának jó része az árvizet követő hónapokan alakult, elképesztő gyorsasággal — hiszen a földönfutóvá vált embereknek tető kellett a fejük fölé — , hónapok alatt épült fel a Solidarităţii és a Carpaţi (I) lakónegyed, illetve a 14-es lakónegyed egy része, s túlzás nélkül az ország minden szegletéből, minden nagyobb gyárából érkeztek 50 -70, de volt, hogy 100 fős munkáscsapatok az építőtelepekre.

A határon túli Szatmárban is pusztított az áradat

Akárcsak itthon, a határ túlsó oldalán lévő szatmári régiót is feldúlta az áradás, s mint a szakemberek fogalmaznak az 1970-es tiszavölgyi árvíz a folyó feljegyzett árvizei közül mind a tetőző értékek, mind pedig a tartósság tekintetében az addigi legnagyobbnak bizonyult. Különösen állt ez a Felső-Tiszára, a Szamosra és a Túrra — példátlan méretű és hevességű árvíz tört ekkor a Tisza-Szamos közére is.

A csapadékzóna kiterjedése többszörösen meghaladta a Tisza és a Szamos vásárosnaményi szelvényére vonatkozó 29 000 négyzetkilométeres vízgyűjtő-terület nagyságát. Az átázott talajfelszín következtében a lehullott csapadék igen nagy hányada a folyókban gyűlt össze, beszivárgás alig volt és a gyors lefolyás miatt a Tisza és a Szamos országhatár menti vízmércéin május 14-én az addigi legnagyobb vízszintértéket jelentősen meghaladó vízállásokat mértek. A kialakult rendkívüli vízszintek erősen próbára tették a védműveket és a védekezőket, a „kis” Túr Garbolcnál tetőzött 640 cm-rel, hosszú szakaszokon kellett védekezni, de a Túr bal parti határszelvényében —  ahol a töltés az országhatárral járó korlátozás miatt kézzel épült — ez nem sikerült eredményesen, a töltés mintegy 15 m hosszban átszakadt, részben magyar, részben román területen.
A Szamos árhulláma Csengernél, illetve a jobb parti Komlódtótfalunál május 14-én 20 órakor, az addigi legnagyobb vízszintértéknél (1888. évi 743 cm) lényegesen magasabb, 902 cm-es vízállással tetőzött, sok helyen 10-30 cm-rel, sőt egyes helyeken 40-50 cm-rel haladva meg a töltés koronaszintjét. A védekezők gigászi küzdelemmel órák alatt építettek ki 23 km hosszban nyúlgátat, ám ez sem segített. Komlódtótfalu mellett az éjszaka folyamán a határon túli  töltésszakadásokon átömlő és a szántóföldeken lefelé áramló víz elöntötte és elzárta Komlódtótfalut, Nagygécet, Csengersimát és Csegöldöt, elmosta Tunyogmatolcsot, Panyolát, és betört Fehérgyarmatra, és közben az egész elöntött térségben szinte 24 órán keresztül folyamatosan szakadt az eső.

A Tisza-Szamosköz helyzetét a nábrádi gátszakadás mellett döntően a Szamos romániai szakaszán történtek határozták meg — ott ugyanis a folyó jobb parti gátja 9 helyen, összesen 1113 m hosszban átszakadt, és  az országhatáron átömlött hatalmas víztömeg a terep lejtésvonalát követve a Szamos és a Túr közébe zúdult, elzárva a menekülés és a védekezés útját. A jobb parti védekezőket a felső szakaszon a román területen bekövetkezett töltésszakadásokon kiömlő víz hátba támadta, és igen nagy pusztításokat végzett a Tisza-Szamos köz felső, déli részén is. A gátszakadások következményeként a Tisza-Szamosközben 350, a Szamos - Krasznaközben 87, összesen 437 négyzetkilométer került víz alá, az ár elöntött 40 községet, elpusztított és helyrehozhatatlanul tönkretett 5200, megrongált 2000 épületet.

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!