Több százan zarándokoltak el Szatmárcsekére vasárnap, a Magyar Kultúra Napján, együtt ünnepelni a magyar kultúrát, a gyönyörű magyar nyelvet és azt a himnusszá lett közbenjáró imádságot, melyet 1823. január 22-én fejezett be Kölcsey Ferenc.

Zsúfoltságig megtelt vasárnap délben a szatmárcsekei református templom a Magyar Kultúra Napja alkalmából megrendezett hagyományos, ökumenikus ünnepségen — a kis Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei településen fejezte be 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc a Himnuszt, azt a verset, amely nemzeti imává és egy közösség identitását kifejező énekké, himnusszá vált. Zenéjét Erkel Ferenc szerezte 1844-ben, és ekkor is mutatta be a budapesti Nemzeti Színház, azonban csak majd' hatvan év múlva, 1903-ban lett az ország törvényileg elfogadott himnusza — szövegileg pedig talán az egyetlen olyan himnusz, amely nem királyt, uralkodót vagy más történelmi hőst éltet, hanem egy közbenjáró imádság, majdhogynem könyörgés. Az évszázadokon át szorongattatott, kétségbeesett nép imádsága megtartó Istenéhez. „Évről évre emlékezünk, hálát adunk a múltért, segítséget kérünk a jelenre és a jövőre ezen a napon. Sokan tudják a Himnuszt kívülről vagy inkább belülről, szívből — és ennek a csodálatos versnek az utolsó versszaka sajátos keretbe helyezi az egész művet: 'Szánd meg, Isten, a magyart'”. Igen, szánnivalóak vagyunk, mint a juhok pásztor nélkül. Jézus észreveszi a rábízottakat, látja őket, rájuk tekint — ezzel kezdődik a szánalom: valakire rátekinteni. Rátekinteni a nyomorult emberre és megszánni azt. Szem, szív, kéz, látás, érzés, segítés — ez a sajátos jézusi logika kell hogy vezessen bennünket is. Isten szeme mindent lát, de adott esetben hull a könnye is, mert Ő nemcsak eltűri az emberi szenvedést, de együtt is szenved vele és szánja is. Tengernyi kínja volt, van és lesz is a magyaroknak, ám Isten szeretete ennél a tengernyi kínnál is nagyobb — de nekünk is meg kell nyitnunk szemünket a nyomorúságban lévőkre” — fogalmazott ünnepi igehirdetésében dr. Fabiny Tamás evangélikus püspök. Rámutatva arra is: a nyomorúságban levés nem csak feltétlenül és kizárólag a szegénységet, nincstelenséget jelenti — nyomorúságban vannak azok is, akik nem egyenlő eséllyel indulnak el s részesülnek oktatásban, kultúrában, művészetben. „Jézus tanít — itt kezdődik a kultúra! Tanuljuk Tőle a szeretetet, az irgalmat, a hitet! Magyar kultúránknak is csak akkor lesz jövője, ha összekapcsolódik a jézusi kultúrával, jelezvén: nem a pusztítás, de az építés emberei vagyunk” — intett. E gondolatmenetet folytatta ünnepi igehirdetésében dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke is, kihangsúlyozva: Jézus sohasem hagyja abba csak a megszánásnál, továbblép és reményt ad. „Küldetés, elszántság, elhivatottság valami iránt — kulcsszavak az élethez. El kell menni, el kell hagyni a reménytelenség állomásait, és meg kell érkezni a remény állomásaihoz. Panaszkodás és reménytelenség jellemez bennünket ma is, és olyan hamis igazságok bűvkörében élünk, mint: a pénz többet ad, mint a szellem; az embertelenség erősebb, mint a szeretet; a világiasság előnyösebb, mint a hit, s a templomba járó ember másodrendű. És hányszor hiszünk inkább a rémhíreknek, mint az örömhírnek? Ha belegondolunk mindezekbe, letargiába esünk, de mégis megszólal az az öntudat, amely nem akar megbékélni a reménytelenséggel. Ma van a nemzeti imádság születésnapja, s annak szomorú, borongós sorai között Kölcsey Istenhez forduló szavain is átüt a hit: van reménység. Csak merjünk ezzel a reménységgel elindulni és újat kezdeni. Merjük hinni: Isten a helyén van, ezért mi is a helyünkre kerülünk” — fogalmazott. Az igehirdetéseket követően Földes Gábor római katolikus plébános mondott egyetemes könyörgést, majd Varnus Xavér orgonajátékát és a Himnusz eléneklését követően Kasztovszky László, a Kölcsey Társaság titkára köszöntötte mindazokat, akik elzarándokoltak Szatmárcsekére együtt ünnepelni kultúránkat és nemzetmegtartásunkat. A Kölcsey Társaság 1994 óta minden évben díjat ad át olyan művészeknek, akik a magyar és az egyetemes kultúrát gazdagították — idén Kósa Ferenc Kossuth-díjas filmrendező vehette át a Kölcsey-díjat, aki ünnepi gondolataiban nemcsak a magyar újkori történelem azon két pillanatát elevenítette fel, amikor az ország vezetői új himnuszt akartak volna, de emlékeztetett arra is: Kölcsey Ferenc mindamellett, hogy a reformkor talán legnagyobb költője volt, roppant éles látású, nagy tudású és logikusan gondolkodó politikus és képviselő is volt, s „tisztán látni” mottóját a mai kor emberének is meg kellene fogadnia minden téren. Az ünnepi, ökumenikus ünnepség végén a debreceni Ady Endre Gimnázium leánykarának szolgálatát követően a megemlékezők átvonultak a temetőbe — amely, mint minden temető, kapocs az ember és az örökkévalóság között, s bár éles ellentét van Kölcsey görög oszlopos síremlékműve és a temető csónak formájú fejfái között, mégis megbonthatatlan egységet alkotnak, mint a magyar kultúra. Az emlékműnél a határon túli Szatmárból a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium, a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület, Szilágypér és Sződemeter önkormányzata és nem utolsósorban Muzsnay Árpád helyezte el a kegyelet koszorúit.

Szabó Kinga Mária