Stefan Gnandttal, a magyarországi Pócspetriben élő, mezőfényi születésű, Nagykárolyhoz igen sok szállal kötődő alkotóművésszel beszélgettünk a mögöttünk álló évről, a terveiről, a világunkról, de például a sajátságos sváb-magyar identitásról is.

— Milyen reményekkel vág neki az új esztendőnek Stefan Gnandt művész úr? Mik a vágyai, illetve mik a félelmei?

— Reményeim 2019-re? Maradjak egészséges, legyen erőm dolgozni! Remélem, hogy még néhány szép évet töltünk együtt a feleségemmel… Tehát a reményeim egy átlagember vágyai. Már nem tervezek évtizedekre, hanem évekre, hónapokra. De terveim, reményeim vannak. Leginkább az aggaszt, hogy fogynak a barátaim, kollégáim. Tudom, hogy nem vagyunk örökké itt, de amikor mind közelebb a „becsapódás”, akkor kissé elmélázok. Talán csak és csakis attól félek igazán, hogy annyi mindent meg kellene még csináljak, megrajzolni, megfesteni, hogy kevés az idő… De nem esek pánikba, egyszerűen folyamatosan és erőmhöz mérten dolgozom. Különleges vágyaim nincsenek, az idő megtanított arra, hogy a „mához” igazítsam őket. Mert örvendeni tudok minden egyes napnak.

— Művészeti tevékenység szempontjából milyen volt az előző éve?

— 2018 nem volt egy rossz év. Sorsdöntő fordulatok nem voltak benne, hál' Istennek! Művészeti szempontból közepesen, mondjuk erős közepesen teljesítettem. Lehetett volna több is.

Mezőfényen forszíroztam egy akciót, eseményt még májusban: Prógli Éva zenepedagógus, kórusalapító és kórusvezetőnek post mortem emlékplakettet helyeztünk el a templom falára. A plakett alkotója Bíró Lajos mátészalkai szobrászművész, a nagykárolyi Ady–Marchiş-emlékmű alkotója. Már február végén elkezdtem a szervezkedést a III. Pócspetri Nemzetközi Alkotótábort illetően. Egyeztetések a művészekkel, csapat-összeállítás, egyéni kérések figyelembe vétele, egyeztetés a polgármesteri hivatallal, időpont-egyeztetés stb. Márciusban Szatmáron, a megyei könyvtárban díjazták a 2017 novemberében kiadott művészeti albumomat mint az év legszebb könyvét a Művészet kategóriában. Külön hála és dicséret Szakács Liának a segítségért a grafikai szerkesztésben. Márciusban a Bihar megyei Margittán, a Művelődési Házban nyitottam egyéni tárlatot. Május 18-án megnyitottuk Muhi Sándorral Szatmáron, a megyei múzeumban Haller György retrospektív kiállítását. Június 3-án egyéni kiállításomnak volt megnyitója Nagykárolyban. Június 5–15. között részt vettem, második alkalommal, Nagyenyeden a II. Interetnikus Kortárs Képzőművészeti Alkotótáborban. Románia Kormánya Interetnikai Kapcsolatok Ügyosztálya a finanszírozó, magam az észak-erdélyi német kisebbséget képviseltem. Külön élmény volt számomra, hogy a bánáti svábságot Valeriu Sepi, az egykori legendás Phoenix együttes alapító tagja képviselte. Ő is Temesváron végezte a Művészeti Fakultást, mint én… Július 29.–augusztus 5. között zajlott a III. Pócspetri Nemzetközi Alkotótábor, 5 országból érkezett 12 művész. A részt vevő szobrászművész Tulceából érkezett, az ottani ukrán kisebbség tagja. Neki a faanyagot — 2 méter magas, 70 cm átmerőjű — Mezőfényről kaptuk, Prógli József mérnök úr felajánlása révén. Október 12-én 20 festménnyel „dekoráltam” a Napkor községben lezajlott Sváb Konferenciát. Október 31-én a nyíregyházi Őszi Szalonon vettem részt, mégpedig egy nagyobb méretű festménnyel szerepeltem. November 2-án indultam Papp Gábor festőművésszel Szlovákiába, Tatranska Lomnicára, egy 8 napos nemzetközi képzőművészeti szimpóziumra. Ennyi lett a tavalyi művészeti aktivitás… Mondom, nem sok, de mégis jólesik visszagondolni.

— Mik a tervei 2019-re?

— Eddig három dolog biztos: május első felében kiállításom lesz Nagykárolyban, a kastélyban. Június 6-án egyéni kiállításom Mátészalkán, a kulturális központban. Április 14-én megnyitok egy csodálatos anyagból összeállított kiállítást Nagykárolyban, a kastélyban, mégpedig válogatást a Miszla Art, azaz a Tolna megyei Miszlai Művésztelep anyagából. A miszlai barokk kúriában működő alkotóház tulajdonosa a Makay házaspár. Makay Tamás műépítész nagykárolyi születésű, ifjúkori jó barátom. Persze ezen „biztos” pontok mellett rengeteg „apróbb” tervem is van…

— Alkotásaiban igen gyakran a sváb falvak jellegzetességei tűnnek fel. Lehet ezt az idillt alternatívaként értelmezni? Mármint Stefan Gnandt szerint az emberiségnek kevésbé kellene rohannia, inkább visszatérni a régi, meghittebb, személyesebb életbe?

— Ami a „tematikai” érdeklődési köreimet illeti… Nos, én soha nem kötöttem le magam, nem álltam be egy tematikai irányzat mögé sem. Persze, hogy gyakran feltűnik a tájkép- és kompozicionális világomban az „otthon” motívuma. Így például Mezőfény. Lehet, hogy meglehetősen gyakran. Nem tehetek róla, ez nem csak képzőművésznél történik meg. Ahogy telik az idő, jó megállni és visszanézni… Igen, szívesen, utóbb gyakran komponálok képeket, amelyekben sváb motívumok jelennek meg. Ez iránti érdeklődésem soha nem múlik el. Nem vagyok kimondottan sváb festőművész, de mindig is büszke voltam a fajtám kultúrájára…

— Apropó, ön szerint mi vár ránk összeurópai értelemben ebben az új évben? Ha jól értem, a kérdés az európai identitás és a nemzeti közötti konfliktus körül bontakozik ki a legkézzelfoghatóbban. Stefan Gnandt sváb gyökerekkel rendelkező magyar ember, német, világpolgár?

— Én már nem rohanok sehova. Meg-megállok, rácsodálkozok mindarra, amit eddig valahogy láttam, csak nem néztem meg. A világ nyitott és furcsa hely lett. Harminc évvel ezelőtt elhagytam Romániát… Azaz Erdélyt, mert nekem az volt a hazám. És majd' harminc év után ismét közelebb jöttem. Egyik vagyok a sok közül, akik sokfelé mennek „haza”, vagy sokfelől jönnek „haza”. Néha aggódom, nemigen magam, magunk miatt, hanem a fiatalokért…

Kereszténydemokrata vagyok. Csak csendesen. Alaposan. Ezzel meg is magyaráztam aggódásom okát, okait…

Svábnak vallom magam, igen. Magyar műveltségű (is!) sváb embernek. Megpróbálok eszerint élni és alkotni. Tenni próbálok Mezőfényért is. Néha, több-kevesebb sikerrel… Irányt már régóta mutatok, évek óta „mutatom”, mit látok, mit érzek. Hiszen ezért szervezem az alkotótáborokat is. Megmutatni az embernek a saját környezetét, amit észre sem vesz.

— Nemrégiben néztem meg a „pócspetri eseményekről” szóló dokumentumfilmet. Azt, amely annak állít emléket, hogy a szovjet típusú államhatalom brutális támadást intézett az egyházi iskolák léte mellett kiálló pócspetriek ellen. Milyen abban a közösségben élni? Ma működik Pócspetriben egyházi iskola?

— Az év nagy részét Pócspetriben töltjük. Csendes, biztonságos, tiszta település. Miért Pócspetri? Tucatnyian feltették már ezt a kérdést. A véletlen és tudatosság keveréke. Mindenképpen a határ magyar oldalán akartunk megtelepedni, közel a szülőföldhöz. Barátra leltünk, megismertük a települést, katolikus lakosság, felerészben sváb nevekkel, hát így lett…

Megfogott a szomorú esemény is, ami 1948-ban történt. A pócspetri emberek összeálltak, kiálltak a kommunista döntés ellen. Elállamosították az egyház iskoláját, felzúdult a falu, dulakodás a csendőrökkel, baleset, lövés, az egyik csendőr meghalt. Rettenetes retorzió következett, letartóztatások, verés, kínzás és egy ártatlan fiatalember, a segédjegyző kivégzése. A rendszerváltás után rehabilitáltak mindenkit. Az iskola ismét a katolikus egyház tulajdona. Megmondom őszintén, amikor ezt először hallottam, még akkor is halkan mesélték nekem az emberek.

Jól vagyunk mi itt, Pócspetriben. Szociális tevékenységet is vállalok. Segítek embereknek német nyelvű problémáikban. Segítek a rajzoktatásban. A Pócspetriért Alapítvány/Egyesület tagja vagyok. Tesz az ember, amit tud. Amíg tud.

Megyeri Tamás Róbert