Gaskó Gabriella, a Nagykárolyi Elméleti Líceum matematikatanára a hétvégén pedagógusi elismerést vehetett át. Mindezt bevallottan megtisztelőnek tartja. A tanítványait arra neveli, hogy legyenek kivételek, merjenek illemtudóak, alaposak, szerények lenni.

— A Farkas Gyula-emlékérmet kaptam meg, amelyet minden évben a Magyar Tudomány Napja alkalmából adnak oda. Erdélyi szintű tudományos konferenciát tartanak, és annak az alkalomnak az egyik epizódja a díj átadása. Évente hárman kapják, erdélyi matematika-, illetve informatikatanár kaphatja, olyanok, akik hozzájárultak a matematikai ismeretek fejlesztéséhez, és szerepet vállaltak a tehetséggondozásban. Ezt a díjat idén én is megkaptam — negyedik Szatmár megyeiként. Hát harmincöt évnyi tanítás után…

Tanítok és nevelek — merthogy ez a kettő együtt jár, nem lehet elválasztani az egyiket a másiktól. Külön foglalkozunk a tehetséges gyerekekkel, de például nemcsak részt veszünk különböző versenyeken, hanem szervezünk is. Itt van mindjárt az Erdélyi Magyar Matematika Verseny megyei szakasza. Rendszerint van olyan tanítványunk, aki elkerül az országos szakaszra, velük természetesen külön foglalkozunk. Az ilyesmi ugyanis rengeteg munkával jár. Ezt pedig mostanság nem mindenki vállalja. Vannak olyan tanítványok, akik képesek lennének, ügyesek, ám nincs meg bennük a kitartás. Jó eredményt csak úgy lehet elérni, ha kitartóan, alázatosan és szerényen dolgozunk.

— A három és fél évtizedes tapasztalata alapján mit állapíthat meg, kitartóbbak, alázatosabbak a mai diákok, mint az elődeik, vagy éppen fordítva?

— Kevésbé azok. Persze mindig van kivétel, de általánosságban — nekem úgy tűnik — egyre kevesebb a gyerekek kitartása. Nekifognak valaminek, és ha nem sikerül, abbahagyják. Kérdezem ilyenkor, hogy mégis hányszor próbálta meg. Csodálkozva néznek: hogy egyszer, hát nem elég az? Nos, a matematikában legalább kétszer-háromszor neki kell vágni valaminek, lehet, hogy ma nincs ötletem, de holnap lesz. Az is jellemző, hogy nem tudatosul bennük: önmaguknak tanulnak. Azt gondolják, a jó eredményt a szülőnek viszik, vagy a tanárnak tanulnak stb. Nem tudják, hogy a tudást maguknak szerzik meg. Ugyanakkor mondom ismét: mindig van kivétel, vannak nagyon alázatos gyerekek, akik mindent megtesznek a tanulás érdekében. És láthatóan élvezik, ha a tanár elmagyaráz nekik valami újat. Nyilvánvalóan azoknak, akik versenyre mennek, más tananyagból kell készülniük. Az egyik ilyen, különösen példaértékű tanítványom volt Beiland Arnold, aki számtalan versenyen vett részt, és mindenhol jól teljesített, a nemzetközi mezőnyből is mindig dicsérettel tért haza. Jelenleg ilyen Muszka Csaba, aki az előző tanévben is jó eredményt ért el. Persze lehetne több kimagaslóan kiváló diák is, csak ezekért a különleges eredményekért nagyon sokat kell dolgozni, és azt nem mindenki vállalja.

A szerénységet tartom a másik kulcstényezőnek. Például a már említett Arnold rendkívülien nagy tudású, mégis mindig szerény tudott lenni. Mindig alapos volt, mindig készült. Nem hiába, minden nagy tudós szerény ember. Ahogy Newton is mondta: amit tudunk, az csak egy csepp a tengerben, amit nem tudunk, az az egész óceán. Ennek alapján mondom mindig, hogy a matematikából csak egy molekulányit tudunk, pedig az egy végtelen tudomány. Mi azt kell megtegyük, ami tőlünk telik, azt kell megismerjük — illetve nekem mint tanárnak azt kell továbbadnom.

— Miért lett tanár?

— Mindig is tanár, matematikatanár szerettem volna lenni. Észrevettem, hogy amikor a kollégáim megkérdeztek valamit, jól el tudtam magyarázni nekik. És ezt ők is élvezték, rá is kaptak, én meg szívesen „oktattam” őket. Nem azért lettem tanár, mert annak idején máshova nem jutottam be, hanem nagyon korán ezt szántam hivatásomnak, és a mai napig annak tekintem. Azt szoktam tanácsolni az ifjú kollégáknak, hogy minden osztályban úgy tanítsanak, mintha a saját gyerekük is ott lenne, hiszen akkor biztos, hogy tisztességes munkát végeznek. Hitvallásom, hogy imádkozzál és dolgozzál, mégpedig pontosan, tisztességesen, és akkor a munkáddal sok örömet szerezhetsz más embereknek. A tanítványaimat mindig úgy engedem útjukra — a matematikai ismeretek mellett, amelyeket a tőlem telő mértékben átadok —, hogy a hangsúlyt az igazi értékekre tegyék. Azt, azokat keressék a mai világban is. Igaz ugyan, hogy ez nem trendi, nem menő, de mindig azt mondom, ti legyetek mások. Nem divat az udvariasság, a figyelmesség, a becsületesség, a tisztesség, a szerénység, az alázat, de ti mindig legyetek kivételek! Mindig ezzel a jó tanáccsal indítom őket útjukra.

— Volt példaképe?

— Persze! Petkes tanár úr. Az ő tiszteletére évről évre versenyt szervezünk, az idei immár a tizenkettedik volt. Először tanárunk volt, utána kollégánk is, és nagyon felnéztünk rá. Ő is egy óriási tudású ember volt, és mégis szerény, megértő tudott lenni. Nagyon nehéz jó tanárnak lenni a mai világban is. Megtalálni az arany középutat, hogy szigorú is legyél, de megértő is, ez nehéz feladat.

— Ennek apropóján kérem ki a véleményét a mai matematikai tananyagról. Változott az utóbbi időben… Jó irányba? Mi a véleménye erről?

— Ugye amióta tanítok, nagyon sok tananyaggal találkoztam. 15 éve olyan sok volt a tananyag, hogy az már túlzás volt. Azóta már egyszerűsödött, kivettek sok anyagot, ám még most is van olyan rész, amit talán mellőzni lehetne. A kolléganőmmel, Czenter tanárnővel úgy látjuk, hogy van egy-két olyan rész, ami nem nekik való, nagyon kevés ember érti meg például az algebrai strukturális részt. Ez a tananyag nem középiskolásoknak való. Később azoknak, akik abba az irányba akarnak továbbtanulni. Integrált számítást is tanítunk, van, aki élvezi, van, aki nyűgnek tekinti. Rengeteg képletet kell megtanuljanak — és nekünk mint tanároknak az a gondunk, hogy értelmes, okos gyerekek sem képesek memorizálni a képleteket. Mármint sok esetben. Magyarországon ezzel szemben képlettárral mennek a diákok vizsgázni, míg nálunk azokat kívülről kell tudják. Azaz nálunk nem csak az a feladat, hogy tudják alkalmazni, hanem az is, hogy az összeset tudják fejből. A mai világban talán nem erre a tudásra van szükség, felesleges ezt elvárnunk. A válaszom tehát az, hogy pozitív a változás a tananyag egyszerűsítése tekintetében, ám nem elégséges. Én személy szerint nem abban látom a megoldást, hogy kiveszünk valamit, vagy mást csatolunk a tananyaghoz. Szerintem három típusú érettségi vizsga kellene hogy legyen. Egy A, amelyet a világ valamennyi országában elismernek, nyilván ennek megfelelő feladatokkal, elvárásokkal. Lenne egy kevésbé magas szintű, egy B-típusú azoknak, akik egy bizonyos irányba kívánnak haladni. Például egyfajta a leendő mérnököknek, és abban az oklevélben legyen feltüntetve, hogy ez csak erre és erre a szakterületre vonatkozik. A harmadik pedig legyen egy C, amely a munkásembereknek szóljon, azoknak, akik nagyon jó mesteremberek, de szeretnék, hogy legyen például érettségi diplomájuk. Ez az utóbbi nyilván egyszerűbb követelményeket támasztana a vizsgázókkal szemben.

— Differenciáltan oktatni, és akként számonkérni is… Hasznos gondolatnak tűnik. Mindössze egy kérdésem lenne még, talán a legnehezebb: elismerés, visszaigazolás egy ilyen díj?

— Nagyon jó érzés. Amikor felhívott András tanár úr, már este volt, és közölte, hogy ezt az elismerést nekem ítélték, hát elmondhatom: nagyon jólesett. Mind a mai napig nagyon szeretek tanítani, így természetes, hogy örülök annak, ha elismerik ezzel kapcsolatos tevékenységemet. Amikor látom, hogy valakinek csillog a szeme, ha csak egy-két gyereknek, de akkor már tudom, hogy van értelme az egésznek, nem hiábavaló a munkám. Ugyanakkor kicsit már jobban fáraszt — talán a kor miatt —, hogy noha nagyon sok tehetséges gyerek van, sokan lusták. Ha nem ellenőrizzük őket állandóan, akkor el-elvesznek. Állandóan a sarkukban kell állni. Nem látják be, hogy nem nekem, a szüleiknek, hanem kizárólag maguknak tanulnak. Szerintem a mai világban is a legnagyobb kincs az egészség és a tudás. Én vallásos emberként egy Szent Ágoston-i gondolatot mondok a diákjaimnak: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Én igyekszem eszerint élni és eszerint életükre indítani a tanítványaimat.

Megyeri Tamás Róbert