Minden embernek vannak halottai, és minden ember halottja lesz valakinek. A temetőben a síroknál találkozunk rokonokkal, ismerősökkel, és felidézzük az eltávozottak emlékét. Az egybeolvadó gyertyafények szimbólumaivá válnak a múlt és a jelen találkozásának.

Gyerekkoromban a temetőben a sírok legtöbbje szinte ugyanolyan volt: földből megemelt dombok, előttük fejfa vagy fakereszt, a sírhantokon virág. Amelyik síron virágok nyíltak, arról mindenki tudta, hogy a halottak nincsenek elfeledve. Virágot valamennyien a szeretteinknek viszünk. Amíg a sírokon virágok nyílnak, ott él bennünk halottaink emléke is.

Gyerekkoromban a legtöbb ember, ha elhaladt egy sír mellett a temetőben, tudta, hogy ott ki nyugszik. Akkor még nemcsak a családtagokra emlékeztek a temetőt járók, hanem a közösségek elveszített tagjaira is. Emiatt alakult ki a halottak napi istentisztelet, ami sok helyen ökumenikussá vált. Akkor még a legtöbben azt gondolták, hogy bár a földi életben lehettek nézeteltérések, viták, de ott, a sírban ez már nem létezik, az élők számára pedig mindezeket „békévé oldja az emlékezés”.

Később már sokszínűvé változott a temető. A „porból lettünk, porrá leszünk” tanítás kezdett háttérbe szorulni. Nagyon sok halott nem a földbe került, hanem betonba. Sírját nem föld takarja, elé nem fejfa vagy fakereszt került, hanem sokszor képzőművészeti alkotásnak is nevezhető dombormű. Ahol túl sok a külsőség, ott nem jönnek vissza az emlékek. A lélek nem talál otthonra a kövek között. A reményt, az új élet lehetőségeit a virágok jelképezik. Az elhervadt virág gyökerei újra kihajthatnak, újra életre kelhetnek, a betonból viszont nem hajt ki a virág.

Egy ideje azzal a jelenséggel is találkozunk a temetőkben, hogy egyre több az olyan sírhely, melyeket élő emberek készíttettek, készíttetnek el maguk számára. Díszes, látványos síremlékek ezek is, elkészíttetőik számára biztonság, hogy utódaiknak nem kell majd erre költeniük. Az utódok életmódja, életszemlélete, életfelfogása, életértelmezése már kevésbé hasonló az ősökéhez. A fiatalok elmennek tanulni, dolgozni, sokan úgy, hogy vissza se térnek. Számukra már nem olyan az ősökhöz való kötődés, mint amilyen a nagyszüleiké volt.

Ma már a halottak napja is csak egy esemény a sok közül. Az emberek kirohannak a temetőbe, rövid időre megállnak, és már rohannak is tovább. Itt-ott szépen felöltözve álldogál egy-egy idős néni vagy bácsi, akik valóban emlékeznek: gyertyát gyújtanak, elmondanak egy imát, gondolatban visszaidéznek vidám és szomorú történeteket. Ők nem sietnek. Úgy érzik, közelebb állnak az örökös otthonhoz, mint jelenlegi földi otthonukhoz, melyben sokszor akkor is magányosak, ha nincsenek egyedül.

Az égő gyertyák üzeneteként azt kell értelmeznünk, hogy a jóság, a szépség és a célszerűség jegyében érdemes élni földi életünket. Az örök életben hívő ember tudja, hogy a földi életnek van értelme, és az nem vezet félelemmel a halálhoz. De mit jelent jóságban, szépségben, célszerűen élni? Hogyan lehet megtalálni az örökkévalósághoz vezető utat, azt az utat, aminek ha vannak is letérői, azokat sohasem választja az, aki eldöntötte, hogy mi az élete értelme. Nem a haláltól kell félni, hanem attól, hogy értelmetlenül múlik el az élet. Hogy már itt, a földi élet során idegenek vagyunk egymás számára, nem találjuk meg a kötődések fonalát.

Mit üzennek a ma már halott elődök a mennyei életről? Mit üzenünk egymásnak mi, a sírok felett gyertyát gyújtó utódok? Észrevesszük-e egymásban a szépet, az igazat és a jót, meglátjuk-e másokban, hogy attól lett szép az életük, hogy tudnak nemcsak önmagukért, de másokért is élni, mert csak így teljes az élet? Észrevesszük-e, hogy a teljes élet nem a fogyasztásban, az élvezetek mindenáron való hajszolásában rejlik, hanem abban a törekvésben, hogy családunk, szűkebb és tágabb közösségeink életét szebbé tegyük?

Elek György