Bánffy Miklós, a Johannita Lovagrend Magyar Tagozatának vezetője a csengeri Johannita Lovagi Napon nyilatkozott lapunknak a Bánffy családról, valamint arról, hogy miként lett lovag, és milyen kötelezettségeket kell vállalniuk a Johannita-lovagoknak.

— A történelmet kevésbé ismerők is hallottak a Bánffy családról, arra kérem, beszéljen egy kicsit önmagáról és a ma élő Bánffyakról.

— Az Erdélyben nyolcszáz éves Bánffy család tagja vagyok. Istennek hála elmondhatom, hogy most már újra erdélyi birtokos vagyok, hiszen a román kárpótlási törvények lehetővé tették, hogy visszaszerezzük ingatlanjaink egy részét. Az udvarházak, a kastélyok, a mezőgazdasági területek egy része már a birtokunkat képezik, nehezebben haladunk az erdők visszaszerzésével, még sok esetben perben vagyunk, de bízunk Istenben, hogy rendeződnek a dolgaink.

— Jelenleg hol él?

— Igazából kétlaki vagyok. Állandó lakhelyem a magyarországi Leányvár, ez egy Budapest közelében lévő település, de Erdélyben, a Nagyenyed melletti Fugadon is van lakásom, ugyanis Farkas fiam onnan irányítja a családi ügyeket.

— Hogyan lett a Johannita Lovagrend tagja?

— 1989. december 22-én, amikor feloldották a határzárlatot, de még itt-ott lövöldöztek, az első segélykonvojok egyikével én is elindultam, vittük a segélyszállítmányokat Temesvárra és Aradra. Azon a télen és tavaszon rendszeresen találkoztam segélyeket szállító Johannita-lovagokkal. Két dolog jutott eszembe: az egyik, hogy apám, keresztapám és a családom több tagja is tevékenykedett a Johannita Lovagrendben, a másik az, hogy egy szervezettel sokkal hatékonyabban lehet támogatásokat eljuttatni a rászorulóknak, mint magányos farkasként. Megkerestem a német Johannita Segítő Szolgálatot, akik azt mondták, hogy segíthetek, majd megkeresnek. Olyan magyar johanniták kerestek meg, akiket addig nem ismertem, előbb a segítőszolgálati munkába vontak be, később pedig meghívtak a rendbe. Így lettem az egyik legifjabb magyar lovag. Rövidesen a magyarországi altagozat vezetője lettem, 2005-ben a betegség miatt lemondott magyar kommendátor helyére választottak.

— Hány magyar tagja van a rendnek, és abból hány romániai?

— A most megválasztott három taggal százkét tagot számlálunk, ebből hatvan él a Kárpát-medencében, huszonkettő Nyugat-Európában, a többi a tengeren túl. Romániában öt magyar lovagunk van.

— Miről tanácskoztak a lovagok a csengeri találkozón?

— Beszámoló hangzott el az elmúlt év tevékenységeiről, elkészült az idei év támogatási terve, de nagy szerepet kapott az ifjúság ügye is. Fontosnak tartjuk johannita szellemiségű fiatal személyek bevonását a rendbe.Olyan protestáns személyiségekre van szükségünk, akik valóban gyakorolják a keresztyén hitet, ellátnak karitatív, diakóniai feladatokat, és akik hajlandók ezt bizonyos fokig  rendszerben is tenni.

— Hol és kik szorulnak ma segítségre?

— Mint ahogy az az istentiszteleten is elhangzott, egy beteg világban élünk, szinte minden ember segítségre szorul. Sok a lelki beteg, sokan válnak a modern kor áldozataivá, de nagyon sokan válnak magányosokká, és nincs támaszuk. Mindenhol rossz az egészségügyi ellátás, ezen a téren szeretnénk pótolni a hiányokat.

— Létezik egy Bánffy Miklós-díj, amit Szatmárnémetiből is többen megkaptak. Ezt a díjat az egyik felmenőjének az emlékére hozták létre.

— Gróf Bánffy Miklós, az én keresztapám, szintén Johannita-lovag volt. A trianoni döntést követően külügyminiszteri tisztséget töltött be. Az ő munkájának az eredménye az, hogy megszervezték a soproni népszavazást, és Sopront Burgenlandtól visszacsatolták Magyarországhoz. Író is volt, legismertebb munkája az Erdélyi történet regénytrilógia, ami a Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol című kötetekből áll. Ebben az erdélyi főnemesség életét írja le az első világháború előtt, és előrevetíti Erdély elvesztését. A díjat feltehetően azért nevezték el róla, mert drámákat is írt, és ő volt egy időben a Budapesti Operaház és a Nemzeti Színház főintendánsa. Egyébként ő rendezte meg Kós Károllyal IV. Károly király koronázási ünnepségét Budapesten.

Elek György