Gyakran eszembe jut a nyolcvanas években elterjedt gyakorlat, amikor már nem volt mit dolgozni a gyárakban, gyűléseket tartottak, így két legyet ütöttek egy csapásra: nem lehetett látni, hogy nincs munka, itt–ott tengnek-lengnek az alkalmazottak, és volt lehetőség kiötölni a nagy terveket, hogyan csinálnánk, ha… Azóta is, ha gyűlésről hallok, elkezdem találgatni, hogy vajon mi megy rosszul? Egy ideje gyakran tartanak gyűléseket a prefektúrán annak kapcsán, hogy a meteorológusok szelet vagy havat jósolnak, s ennek alapján az illetékes hatóságok sárga (narancssárga) fokozatú riasztást rendelnek el, a gyűlésre pedig összehívják az önkormányzatok és az intézmények vezetőit, valamint a Sürgősségi Felügyelőség tagjait. Nem akarom elszólni magam, de meglepő, hogy még sem a sárgák, sem a vörösek, sem együtt a sárguló vörösek, vagy vörösödő sárgák nem mondják azt, hogy ezért a nem márciusi időjárásért is a magyarok a felelősek. Pedig ezzel egy időre el lehetne terelni a figyelmet arról, hogy az Európai Unió legnagyobb létszámú (huszonhét) kormányának a munkája többnyire kormányülésekből áll, amelyeknek nem sok eredménye van. A nagy ígéretekről is — akár a nyolcvanas években — csak tárgyalások, egyeztetések folynak, mit lehetne tenni azért, hogy…? Míg ők osztják a semmit, addig a bizonyos székekbe ültetett sárga és vörös katonák különböző figyelmeztető jelzéseket adnak ki: autonómiaveszély, zászlóveszély, tankönyvveszély: egyszóval magyar veszély. Amíg ezekről napokig harsog a média, a tévénézők és az újságolvasók észre sem veszik, hogy minden drágul, belépőjegyet kell vásárolni a családorvoshoz és a kórházba, esetleg megvonják a gyerekek tízóraiját, és sorolhatnám még a megszorító intézkedéseket, amelyek szöges ellentétben vannak a tavalyi választások előtt bejelentett sárga és vörös jelzésekkel. Ha egy kicsit elgondolkodunk a mindennapi életünkön, rádöbbenünk, hogy a ridegséget nem a márciusi hó, a kiszámíthatatlan időjárás okozza, hanem a természeti jelenségektől teljesen független politikai légkör. Még mindig igaz a mondás, hogy cirkusz és kenyér kell a népnek, a kenyér már egyre kevesebb, a folyton ismételt cirkusz pedig kezd unalmassá válni.

Elek György