Dr. Sárándi Tamás történész-muzeológus a Szent István Kör szervezésében, nemrég Szatmárnémetiben mutatta be a Levezényelt visszacsatolás című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk a kötetről és a katonai közigazgatásról.

Sárándi Tamás 1985-ben született Bogdándon, a középiskolát a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban végezte el, majd a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakán folytatta tanulmányait. Ezt követően tíz éven át dolgozott a Szatmár Megyei Múzeumban, 2011–2013 között a budapesti ELTE-n szerzett doktori címet, jelenleg a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeumban dolgozik. Kutatási területe a huszadik század története, azon belül az 1940–44-es időszak, amikor Észak-Erdély ismét visszakerült Magyarországhoz. Ennek az időszaknak izgalmas kérdése a nemzetiségekkel kapcsolatos problémák, valamint a berendezkedő katonai közigazgatás viszonyai, ami 1940. szeptember 5-től november 26-ig tartott. A nemrég megjelent kötetben ennek az időszaknak a dokumentumait gyűjtötték össze. Az alábbiakban Sárándi Tamással beszélgettünk.

— Hogyan és milyen meggondolásból jött létre a katonai közigazgatás?

— 1940. augusztus 30-án volt a II. bécsi döntés, amikor a hitleri Németország úgy döntött, hogy Erdély területét kettéosztja, az északi rész visszakerült Magyarországhoz, a déli rész maradt Romániánál. Ezt követően megállapodtak abban, hogy 1940. szeptember 5-től kezdődően a magyar hadsereg birtokba veheti ezt a területet, ami azt jelentette, hogy a román hadseregnek ki kellett vonulnia. Megvolt az ütemterv, hogy milyen városokba milyen napokon vonul be a magyar hadsereg, addigra a román hadseregnek el kellett hagynia azt a területet. Szeptember 5-én vonult be a magyar hadsereg Horthy Miklós kormányzóval és Teleki Pál miniszterelnökkel az élen. A bevonulás az egész területre szeptember 13-ig tartott. A magyar kormányzatnak az volt a politikája, hogy a visszatért területeken egy katonai közigazgatást vezetett be. Ez egy átmeneti időszak volt, amikor a román közigazgatás már kivonult, de a magyar polgári közigazgatás még nem működött. Több magyarázat is van arra, hogy miért a hadsereg vette át a közigazgatást. Kezdetben, amikor kimondták, hogy Románia ellenállás nélkül kell átadja a területet, nem volt garantált, hogy nem lesz ellenállás. Emiatt is volt szükség a hadseregre. A katonai közigazgatás sokkal leegyszerűsítettebb közigazgatási rendszer, mint a polgári közigazgatás. Rendeleti úton kormányoz, ami azt jelenti, hogy minden vármegye, járás vagy város élén egy katonai parancsnok áll, a szinttől függően ezredes vagy tábornok, aki helyi szinten intézi az ügyeket, és ha bármilyen probléma felmerül, a parancsnokhoz kell fordulni, aki kiad egy rendeletet, ami azonnal hatályba lép, és a rendelettel szemben nem lehet fellebbezni. Sokkal gyorsabban működnek így a dolgok, nincsenek tanácsok, nincsenek bíróságok, nagyon gyorsan lehet az ügyeket intézni. Mivel minden vármegye, járás vagy város élén külön parancsnok van, akinek külön döntéshozási joga van, előfordul az, hogy egyik településen másként oldják meg ugyanazt a kérdést, mint egy másik településen. Vannak átfogó rendelkezések, amelyek az egész területre vonatkoznak.

— A hivatalokban teljesen lecserélték az alkalmazottakat?

— Nagyon alsó szinten voltak, akik megmaradtak, felső szinteken nem. Mint mondtam, nem volt polgármester, nem voltak tanácsok. Maga a városi parancsnok működött úgy mint a polgármester, de nagyobb jogkörrel. Mellé kinevezték Budapestről a megfelelő szaktanácsadókat különböző minisztériumoktól. Volt egy testület, de ez nem úgy működött, mint a városi tanács. A parancsnok konzultált ezekkel az emberekkel, amikor felmerült egy probléma, majd kiadott egy rendeletet a kérdés megoldására. Falvak szintjén a jegyzőket lecserélték, ebben az esetben nem mindig hoztak Magyarországról jegyzőket; ha találtak helyben egy megfelelően képzett személyt, akkor azt kinevezték, de arra vigyáztak, hogy aki 1940 előtt jegyző volt egy faluban, az ott nem lehetett. A falusi lakosság által megválasztott falusi bíró megmaradhatott a tisztségében. Románok lakta településeken akár a román bíró is maradhatott.

— Mennyire volt valós a menekültkérdés?

— Erről azt kell tudni, hogy egy kétirányú mozgás. Ahogy megszületett a bécsi döntés, azonnal elindult a menekültáradat. Dél-Erdélyből az ott maradt lakosság elkezdett menekülni északra, míg az északon élő románok elkezdtek menekülni délre. A menekülés nagyobb része a katonai közigazgatás idején történt. Négy év alatt körülbelül száznyolcvanezer magyar menekült el Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe, míg körülbelül kétszáztízezer román menekült el Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe. Ez egy valós probléma, nagy tömegekről van szó, ezzel a katonai közigazgatás is szembetalálja magát. Kezdetben az volt az elképzelés, hogy megpróbáljanak gyűjtéseket szervezni a menekülteknek, de amikor kiderült, hogy nem pár száz emberről van szó, és bizonyossá vált, hogy a helyi lakosság ezeket az embereket nem tudja ellátni, az ellátásukat átvette a katonai közigazgatás. Táborokat hoztak létre, ahová a menekülteket elhelyezték, és napi ellátásban részesítették őket. Később a menekülteket szétosztották a településeken, és megpróbáltak munkát biztosítani számukra.

— Mennyire volt indokolt a menekülés úgy magyar, mint román részről?

— Ez egy nagyon bonyolult kérdés. A menekültáradat megindult augusztus 30-án, a bécsi döntés napján. Sokan, akik tudták, hogy a terület visszakerül Magyarországhoz, de a hadsereg még nem vonult be, nem történt semmilyen intézkedés, nem tudták mi fog történni, de már elmentek. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok ember úgy látta, hogy a korábbi magatartása nem volt megfelelő a magyar lakossággal szemben, és jobbnak látta, ha elmenekül önként. Szeptember 5. után is tovább folytatódott a menekülés, ekkor már bonyolódik a kérdés, hogy valaki önként menekült vagy kiutasították. Azt, aki Szatmárnémetiből szeptember 5. előtt ment el, nem lehet menekültnek tekinteni. Ezután, mivel nem voltak bírósági eljárások, nem lehet megállapítani, ki az, aki önként ment el, és ki az, akit kiutasítottak. Manapság mindenkire azt mondják, hogy menekült vagy refugiat, de ez ennél sokkal bonyolultabb.

— Hogy működött ez magyar oldalon?

— Ugyanúgy működött a délről északra történő vándorlás is. A román hatóságok is elkezdtek olyan intézkedéseket hozni, amelyek arra ösztönözték a magyar lakosságot, hogy meneküljön. Egy román ügyvédnek vagy orvosnak, ha Észak-Erdélyben marad, nem biztos, hogy lesznek ügyfelei. Hasonló volt a helyzet délen is. A román közigazgatásban a harmincas évek végére már alig maradtak magyarok. A magyarok között is voltak sokan, akik önként menekültek el, mert addig azt remélték, hogy Magyarország visszakapja az egész Erdélyt. Amikor kiderült, hogy csak Észak-Erdélyt csatolták vissza, Délről elindult a menekülthullám északra.

— Szatmár megye életében jelentős szerepet játszottak abban az időben is a svábok. Őket hogyan érte a visszacsatolás?

— A kisebbségekkel kapcsolatosan nagyon érdekes a német lakosság —Szatmár esetén a svábok — esete. Itt azt kell tudni, hogy 1918-ban, amikor a terület Romániához került, a szatmári svábok az egyik legasszimiláltabb nemzetiség voltak az egész Kárpát-medencén belül, ami azt jelenti, hogy a lakosság döntő része akkor már magyar nyelven beszélt. Az 1920-as évektől a román államnak az volt a politikája, hogy visszanémetesítse az elmagyarosodott svábokat. Ez azt jelenti, hogy támogatta a német oktatást és azt, hogy a templomban a szentmisék német nyelvűek legyenek. Ezzel a sváb lakosság egy része nem értett egyet, mert az idősebbek is csak magyarul beszéltek, és a katolikus egyházi iskolákban is magyar nyelven folyt az oktatás, az egyház sem támogatta a németesítést. Ennek ellenére a harmincas évek végére sikerült minden sváb településen bevezetni a német oktatási nyelvet. Ekkor bekövetkezett a bécsi döntés, a terület visszakerült Magyarországhoz, s a magyar kormány különbözőképpen viszonyult a besztercei szász lakossághoz és a szatmári svábokhoz. A szász lakosságnak nem vonta kétségbe a korábban megszerzett jogait, a szatmári svábokra viszont másként tekintett. 1940 novemberében Kölcsey István, az akkor kinevezett vármegyei főispán azt mondta, Szatmár vármegye területén nem élnek németek, nincs német nemzetiségi probléma. Mivel a hitleri Németország is tudta, hogy Magyarországnak milyen magatartása van a német lakossággal szemben, amikor megkötötték a bécsi döntést, ugyanaznap aláírtak egy népcsoportegyezményt, ami arra vonatkozott, hogy mind a magyar, mind a román fél kötelezettséget vállalt, hogy biztosítják és nem sértik meg a német lakosság jogait. A népcsoportegyezmény a mai értelemben véve kulturális autonómiát jelent. A magyar közigazgatás igyekezett visszaszorítani a német jogokat. A sváb lakosság egy része ragaszkodott a német oktatáshoz, ezért sok településen ellentétek alakultak ki a magyar és a német érzelmű svábok között.

Elek György