A legegyszerűbb formában megmutatni egy történetet, ez a céljuk a nagykárolyi Dömik amatőr színjátszó csoport tagjainak. A közös munkáról Szolomájer Timit, a csapat vezetőjét kérdeztük.

— Immár több éve dolgozol a kezdetben Dömdödömként indult, mára már Dömivé cseperedett csoporttal. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre, mennyire vagy elégedett az eddigi eredményekkel?

— Álszerénységként hat, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs, hogyan jutottunk idáig, de valóban ez volt a zsigeri válasz, ami megfogalmazódott bennem a kérdésed kapcsán. Szerencsés véletlen folytán lettem az amatőr színjátszó csoport vezetője, hiszen három évvel ezelőtt Kiss Zitát, az akkori kulturális referenst hirtelen elhatározásból a rádiózás okán hívtam fel; úgy éreztem, hogy abban szívesen kipróbálnám magam. Aztán egyik merészségem követte a másikat, amikor kiderült, hogy a rádiózáshoz későn kaptam észbe, s belevágtam a másik felkínálkozó lehetőségbe, így lettem a Nagykárolyi Művelődési Központ kulturális csapatának tagja. Lévén, hogy tanítónő vagyok lassan 20 éve, arra gondoltam, hogy a pedagógusi tapasztalatomat és a színházszeretetemet ötvözve izgalmas kihívás elé nézek. Nem csalódtam. Olyan utak nyíltak meg bennem és előttem, amelyekkel mind a tanítás, mind a színjátszás termékenyebb. Az Osonó színházműhely szervezte képzések is ezt erősítik bennem. Persze az elején teljesen bizonytalan voltam (néha még most is), meg kellett tanulnom önmagam „menedzselését” a célom érdekében, s bár a közönség elé állás sosem volt idegen számomra, de amikor 2014 októberében mint „porszívóügynök” házaltam osztályról osztályra a színjátszó csoport megvalósítása érdekében, minden egyes osztály ajtaja előtt lement bennem „a gyerünk, meg tudod csinálni, képes vagy rá” mantra. Aztán izgulva, kétkedve, de reménnyel telve vártam. Jöttek. Három csoportot indíthattam be akkor, ezért a mai napig hálás vagyok. A három csoportból korosztály szerint a Dömik volt a középső. Már az első előadásunkra (Karácsonyi ének) való készülést sem hagyományos módon kezdtük, ahogy azóta sem. Nem a szövegkönyv összeolvasásával, hanem témaközelítéssel és -körbejárással. Nagyon izgultam, izgultunk, és egyszer csak felhangzott a taps a nézőtérről, és elsimult minden. Befogadtak. Aztán jött a Vacskamati virága, s ott már megmutatkoztak az elhintett magvak hajtásai. Közös ötletelések, együtt alkotás. Ezért is ragadt ránk ez a név, a Dömik, hisz a mesében az a figura épp a szavak többértelműségével bajlódva egyszerűsítette kommunikációját a „döm” szótagra. Mi is próbáljuk a tőlünk telhető legegyszerűbb és legtisztább formában megmutatni egy történet értelmezését a saját eszközeinkkel.

— Kik is a Dömik?

— A Dömik csoport most 18 tagot számlál. Vannak, akik a kezdetektől velünk vannak, olyanok is, akik később csatlakoztak hozzánk, s persze olyanok is, akik együtt kezdtek velünk, vagy később kapcsolódtak be, de már nincsenek velünk. Akikkel viszont most dömisen egy úton járunk: Balog Alexandra, Bartha Máté, Bakó Blanka, Fleisz Richárd, Hauler Hannelore, Hevele Dorothy, Láng Heidi, László István, Naghi Zsolt, Nagy Dóra, Maier Tamara, Mester Boglárka, Ónodi Bianca, Ónodi Blanka, Schuller Máté, Solymosi Evelin, Szabó Zsolt és Sălcudean Henrietta. Színes, nagy hangú, nagy szívű társaság, akik mellett sohasem unatkozik a csoportvezetőjük. Most épp a kamaszkor történései dominálnak a csoportunk életében, ami engem is sok mindenre tanít. Vannak közöttük olyanok, akik Kaplonyból járnak be, de olyan is van, aki Szatmárra jár gimnáziumba, s épphogy hazaér Kaplonyba, de hetente kétszer, amikor csak teheti, ott van a próbákon. Viszont mindegyikük meghozza a maga áldozatát, hogy együtt lehessünk, és ezért minden Döminek hálás vagyok. Három fiatalról tudok, akikben a színművészet mint választott hivatás fogalmazódik.

— Nem hagyományos módon foglalkozol a csoporttal. Bár én nem vagyok színházi ember, mégis azt látom, hogy inkább társulatot nevelnél ki, mintsem egy „sima” amatőr színjátszó csoportot. Hogy látod, ez a cél?

— A jó színjáték hihetetlen precizitású és ideális energiabeosztású csapatmunka. Nincs fontosabb és kevésbé fontosabb jelenlét a színpadon. Aki öt percig van a színen, ugyanolyan alkotóeleme a darabnak, ugyanannyit vehet el vagy adhat hozzá az egészhez. Ehhez szükség van arra, hogy mi alapvetően önmagunkat fogadjuk el, tudjuk, érezzük, értsük, mi történik bennünk, hogy a szereplők belőlünk építkezve szólalhassanak meg a színpadon, hogy mindenki érezze, hol kell meghajtani vagy visszafogni azokat a bizonyos belső lovakat, melyek tudatosság vagy ösztönösség felé ragadnak el minket. Így a színház a keret az önfejlesztésre és önmegismerésre, hogy céllá válhasson.

— Több nem szokványos programot, eseményt szerveztetek az utóbbi időszakban. Kivittétek a verset az utcára, bevittétek a boltokba, a színházi világnap kapcsán tükröt tartottatok az utca embere elé. A meghökkentés vagy a felismerés a cél?

— Szerencsés vagyok, mert a Dömiken s két játszó kiscsoportomon kívül vannak ötletadóim, társaim ezekben a projektekben, vagy én szegődhetek társul ezek megvalósításában. A színházi világnap alkalmából elkövetett akciónk ötletgazdája a kollégám, Stefănuţi Adrian volt, aki a román amatőr színtársulat, a M.E.E.M. vezetője, nagyon jó munkatárs és szakember. A verskommandó ötletét pedig a kaposvári Csiky Gergely Színház színművésze, Fándly Csaba adta, aki sohasem szűnik meg a szívében nagykárolyinak lenni. De nagyon sok ötletet és energiát kapok az osonós tréningeken a foglalkozásvezetőktől és csoporttársaimtól is.

A cél az, hogy megmutassuk, a színház fontos eszköz a társadalom alakulását érintő kérdések felvetésében is, egyfajta tükör, ami ha olykor sarkítva is, de megteremti a találkozás, valamint a feloldás lehetőségét is. A meghökkentés a rutinszerűen működő önvédelmi mechanizmusunk áttörésének eszköze, mely áttörés nélkül nem születik meg az őszinte feloldás.

— Túl vagytok egy újabb együttalvós projekten. Tavaly is volt ilyen kihelyezett táborotok, idén is készültök ilyesmire. Ezek a programok még inkább összekovácsolják a csapatot, gondolom. Így könnyebb a közös munka, az alkotás?

— Két tábort éltünk meg eddig, mindkettő életre szóló élmény volt mindannyiunknak, mert jut idő a történések megélésére, a megnyílásra, a gyakorlásra, az együttműködésre. A heti kétszer másfél, esetleg két óra épp arra elég, hogy suhanóban foglalkozzunk egy-egy gyakorlattal, szerkesztett játékkal vagy jelenetrésszel. Az „összelakós” projektek hatalmas hozadéka, hogy a fejlődés önmagától történik két gyakorlat, jelenet között és emberileg is. Ezért is használtam most ki a tavaszi szünet elejét arra, hogy bár másfél napot együtt töltsünk, amely akciónknak a Mezőpetri Általános Iskola adott helyet.

— Mire készültök a jövőben?

— Párhuzamosan dolgozunk jelenleg a Boldog ember inge című meseadaptációnk felújításán, mellyel meghívást kaptunk a nyírbátori Határtalan Színjátszó Fesztiválra, Mezőfényre és a Nagykárolyi Elméleti Líceum által szervezett Ioana Cicu Középiskolai Színjátszók Fesztiváljára is. A következő előadásunk pedig az eddigi legnagyobb falat számunkra, hiszen az utóbbi darabjaink improvizációs gyakorlatok során jöttek létre, saját szöveggel, most viszont egy terjedelmes szövegű mesejátékba csapunk bele, melynek Szabó Borbála és Varró Dániel a szerzője. A megírt szöveggel való munka sokkal több elemzést, értelmezést kíván, ezért egyelőre nem szabtuk meg, mikorra is legyen színpadképes. Abban bízunk, hogy az év végéig sikerül dömisíteni ezt a mesejátékot, de ha nem, akkor sem esünk kétségbe. Azon már túl vagyunk többször is, és egyszer sem értünk vele semmit. Inkább cselekszünk. S ha valami újabb ötlet pattan ki közben a fejünkből, vagy társulhatunk egy érdekes projekthez, abba is belevágunk.

Tőtős Tímea