„Sokszor megfordul a fejemben, nagyszüleim milyen gondolatokkal, érzésekkel feküdhettek le 101 évvel ezelőtt este, és ébredtek másnap reggel — egy másik országban, ahol hirtelen kisebbséggé lettek” — vallotta meg Béres Antal lázári polgármester, s valószínűleg nem ő az egyetlen unoka, leszármazott, akinek fejében hasonló gondolatok fogalmazódtak meg az elmúlt évtizedekben a hármas határ tövében, ahol az összetartozás hangsúlyosabb, és sokkal mélyebb jelentése van. Nem véletlenül, hiszen településeiket földrajzilag alig pár kilométer és az 1920-ban meghúzott — számtalan rokoni és baráti szálat „elvágó”, igazán soha be nem gyógyuló sebeket okozó — országhatár választja el egymástól. Mint ahogy történt ez az alig két kilométerre lévő Szárazberek és Garbolc, valamint Zajta esetében (utóbbi ugyan „kakukktojásnak” számít, ugyanis 1920-ban csak egy hónapig tartozott Romániához, július 4-én csatolták vissza Magyarországhoz, s ők azóta is ezen a dátumon ünneplik a hazatérés napját). Az eltelt bő évszázad alatt sok minden és sokféleképpen változott, s a határok és határátkelők sorompói léteznek ugyan, de egyre magasabbra emelkedtek (főleg 2017 februárja óta, amióta elkezdték működésüket az ideglenes átkelőpontok), egyre kisebb akadályt jelentenek az együtt ünneplés útjában, mert a határon innen és túl lévő szomszédos települések, lakóikkal együtt, vitathatatlanul összetartoznak a hármas határ tövében, Partium, Kárpátalja és Magyarország „találkozási pontján”.
Idén pedig még inkább érezhető volt az összetartozás, hiszen a járványhelyzet enyhülésének köszönhetően a tavalyi kényszerszünet után ismét együtt lehettek, és közösen ünnepelhették a szárazberki összetartozás napjának tizedik évfordulóját s azt, hogy „hét éve Lázáriban aláírtuk a testvértelepülési szerződést — és nem papírt gyártottunk. A kapcsolat településeink között ezer szállal erősödött. Június 4-e 2010-ig csak gyásznap volt, azóta az összetartozás napja. És milyen igazuk volt. Mi valóban összetartozunk” — fogalmazott Kosztya Zoltán zajtai polgármester, míg Sztolyka Zoltán rozsályi polgármester arra emlékeztetett: a magyar nemzet nagyszerűsége, hogy az elmúlt ötszáz évben volt ereje megmaradni: „A statisztikák szerint ez a nemzet itt már nem kellene létezzen — de itt vagyunk. És amíg egy magyar fog itt élni Szárazberken, addig nem szabad feladni” — mondta.
Az évfordulók közös ünneplésére érkezett polgármesterek nem üres kézzel, és két mikrobusszal érkeztek, hazafelé viszont már csak eggyel mentek, ugyanis a zajtai Vitéz Gaál Lajos Kulturális Egyesület pályázat útján új mikrobuszt vásárolhatott, s az addig használt, alig páréves Volkswagen mikrobuszt odaajándékozta a szárazberki Hármashatár Egyesületnek — hogy még könnyebb s egyszerűbb legyen ezentúl a „szomszdolás” és persze nem csak az. A kocsikulcsokat a Hármashatár Egyesületet vezető Bűcs Attila a külsőleg már megújult kultúrotthonban vette át, s köszöntötte az egybegyűlteket, felidézve a tíz évvel ezelőtti eseményeket, a települések közötti, országhatáron átvezető utak megépítését, a határok megnyitását (amelyeket tavaly egy olyan, csak mikroszkóp alatt látható apróság, mint a vírus, ideiglenesen megint lezárt ugyan, de remélhetően most már nyitva maradnak), és azt a bizonyos szikrát, amivel a Vitéz Gaál Lajos Kulturális Egyesület felszította a tüzet, hogy Szárazberken is kulturális egyesületet hozzanak létre — amely azóta igencsak kifejlődött, és farsangi mulatságai, szüreti báljai, rendezvényei, nívós kulturális összeállításai megyeszerte ismertekké váltak.

Ne csak emlékezzünk, a jövőbe tekintsünk!

Ünnepi istentisztelete alapjául Ilonczai Zsombor lelkipásztor az Apostolok Cselekedetei 18. részének első verseit választotta — azokat a sorokat, amelyek a keresztényüldözés elől menekülő Aquila és Priscilla történetét, Pál apostollal való találkozásukat mesélik el. „Isten bennünket használni akar, életünket vezetni és irányítani akarja. Merjünk Isten szolgái lenni, merjünk érte, nemzetünkért, népünkért mindenkor tenni; engedelmességgel, hűségesen végezni mindazt, amit Isten reánk bíz, és mindent alárendelni az Ő akaratának — erre épült és kétezer éve erre épül az anyaszentegyház. Isten szolgájának lenni ma sem könnyű, s nem volt könnyű abban a korban sem: előttünk egy egyszerű, hétköznapi család van, Aquila és Priscilla, akik hűséggel végzik, amit Isten reájuk bízott, s ezért a halál szájából is kimenti őket. Kik is ők? Egyszerű emberek, akiket Isten feladatra hívott — a megszentelt élet láthatóan is szolgálja Krisztust. A sátorponyva-készítő Aquila elment Rómába, mint ahogy ma is nagyon sokam mennek keletről nyugatra a jobb élet reményében, s elképzelései adott pontig valóra is váltak: keményen dolgozott, sikeresen boldogult, a közösség elismert tagja lett, de aztán Claudius császár keresztényüldözése egész addigi életét, egzisztenciáját lerombolta, Aquila feleségével, Priscillával menekülni kényszerült, vissza kelet felé, hogy ismét nulláról kezdjenek mindent, s menekülés közben találkoztak Pál apostollal. Ez a találkozás nem volt véletlen. A bajban a találkozás soha nem véletlen, mindig a jövőbe lát, és üzeni: ne adjuk fel!” — hangsúlyozta, emlékeztetve arra is: mi, akik Isten nyelvét ismerjük, tudjuk, hogy az Ő szavát mindig komolyan kell venni, ma is, és amikor az általa meghatározott értékeket fel tudjuk mutatni életünkben, akkor tudjuk, hogy Isten népének közösségéhez tartozunk. „Olyan jó, hogy egy évtizede találkozunk Garbolcon, Zajtán, Szárazberken; olyan jó, hogy most nemcsak lélekben, de fizikailag is tudtunk találkozni. Aquila és Priscilla nem nyalogatták sebeiket, nem szidták Claudiust, előre néztek. Vezetett emberek vagyunk — de nem olyan vezetettek, amilyet a mai Róma akar: fentről vezet valaki bennünket. Kétezer év elmúltával valami változott volna? A köntös lehet, a tartalom nem. Isten keze népünkön, s lehet a császárt szidni, de nem ez a megoldás. Istenre kell nézni, és tudni, hol a helyünk itt, a Kárpát-medencében. Közel vagyunk 1920. június 4. üzenetéhez, és hisszük: nemzetünk a mennyben határok nélkül egy marad.”

Az igehirdetést követően elsőként Béres Antal, Lázári község polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, ünnepi gondolataiban nemcsak a 101 évvel ezelőtti eseményt említve, de azt a 101 évnyi mérhetetlen erőfeszítést is, amit a hármas határnál élő magyarságnak nap mint nap meg kellett tennie, hogy ne őröljék fel, majd Kosztya Zoltán zajtai, Nagy Roland garbolci és Sztolyka Zoltán rozsályi polgármester tolmácsolta közösségük szeretetteljes üdvözletét, mindhárman örömüknek adva hangot, hogy most már újra fizikailag is együtt ünnepelhetnek. A rendezvény zárásaként az első világháborús emlékműnél és Bocskai István fejedelem mellszobránál helyezték el a kegyelet koszorúit, s a Lehajló Rozmaring néptánccsoport ifjai perdültek táncra a templom előtt.

Szabó Kinga Mária