Frumen Gergő, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagja Jean Genet Cselédek című drámáját rendezi az Ács Alajos Játékszínben. Az alábbiakban arról kérdeztük, miért vállalta el a darab rendezését és hogyan halad a próbafolyamat.

— Szatmárnémetiben színészként ismert meg a közönség, most viszont rendezőként mutatkozol be. Hol rendeztél eddig?

— Valójában nem ez az első rendezésem, de az biztos, hogy Szatmárnémetiben most mutatkozom meg ebben a minőségben először, viszont korábban rendeztem már több alkalommal Budapesten

— Most próbáljátok Jean Genet Cselédek című darabját. Hogy megy?

— Két csodálatos színésznővel, Bogár Barbarával és Moldován Blankával dolgozom együtt, így igazán nem nehéz, úgy éreznem, hogy jól megy. Persze a szubjektív benyomások egy próbafolyamaton belül akár csalókák is lehetnek. Én jól érzem magam, bízom benne, hogy a többiek is így érzik.

— Mesélj egy kicsit a próbafolyamatról.

— A rendelkező próbákat egy, talán a szokásosnál hosszabb, olvasó-értelmező folyamat előzte meg. Ide tartozik, hogy az előadás végleges dramaturgiája is közös munka eredménye. Azt hiszem, ennél a munkánál már az elejétől fogva nélkülözhetetlenek voltak a színészi vélemények, ötletek, megérzések, mivel egy alapvetően színészközpontú előadást szerettünk volna létrehozni. Ennek több oka is van. Egy stúdióelőadásnál a nézők a színész minden apró rezdülését láthatják, ezért más metódussal kell dolgoznunk, mint a nagyszínpadi előadások esetében, ahol a nagyobb mozdulatok, látványosabb szcenikai megoldások dominálnak. Maga a darab is egy olyan intim helyzetet teremt, ahol a nézők mintegy bekukucskálhatnak két ember titkos, olykor bűnös magánéletébe.

— Miért választottad ezt a darabot? Miről szól? Mit üzen a mai nézőknek?

— Mindig érdekes kérdés, hogy a mai nézőnek mit üzen egy előadás... Elvileg az ember nem változott alapvetően az elmúlt évezredek során. Változtak a kereteink és bővebb lett az eszköztárunk. De az alapvető motivációink, ösztöneink, vágyaink megegyeznek. Egy korabeli házicseléd sokszor napi huszonnégy órában helyhez kötött ügyeletben volt, majdnem heti hét napban. Persze ez háztartástól függően változott. Azt a kasztrendszert pedig ma szinte elképzelhetetlennek tartjuk, ami még a huszadik század első harmadában is tartotta magát: egyes osztályokból egyszerűen lehetetlen volt kitörni — a legtöbb esetben ezen még a tudás megszerzésére való igény sem segíthetett, mert ha nem a megfelelő helyre születtél, akkor egyszerűen nem járt a továbbtanulás lehetősége. A cseléd pedig a legalsó kaszt tagja volt. A látszólagos történelmi szakadék ellenére mégis azt kell mondanom, hogy ez a két figura ma is él, megsokszorozva, a társadalom különböző szegleteiben, tele vágyakkal, kétségekkel; irigységgel vegyes csodálattal tekintve a szerencsésebb sorsúakra. Továbbmegyek: azt hiszem, hogy részben mindannyian cselédek vagyunk, beteljesületlen vágyainkkal, meggyónni való gondolatainkkal, és így tovább. Ezért, ha azt mondom, hogy két cseléd arra készül, hogy elintézze munkaadóját — a végét direkt nem fogom elárulni —, azzal nagyon keveset mondtam. Hogy igazuk van-e, hogy bűnösök-e, hogy sikerül-e nekik, nem is biztos, hogy érdekes. Emberek, nők, és — valamilyen aberrált formában — furcsa kis hősök, akik romantikára vágynak. Az üzenet részét meghagynám a nézői szubjektivitás diszkrét csodájának. Hogy miért a Cselédek? Mert sokrétegű, mert izgalmas kihívások elé állít a színpadra vitele, és mert veszélyes. Szeretem a veszélyes színházat.

— A darabot a korabeli kritikusok amiatt bírálták, mert a szereplők — egy cselédhez képest — olykor túl választékosan vagy költőien fogalmaznak. Ez valóban így van?

— Az előadás szövege igazából nem különösebben megbotránkoztató. Az 1947-es bemutató után Genet-n éppen azt kérték számon, hogy szereplői szinte már költői nyelven beszélgetnek a legprofánabb dolgokról, ami nem fért össze a munkásosztály tagjaival kapcsolatos előítéletekkel. Genet (anti-) hősöket teremt, a lehető legmocskosabb szituációkban, ami valami különös empátiát feltételez szereplőivel kapcsolatban. Hogy a cselekmény hova fut ki végül, megbotránkoztató-e vagy sem, erre újfent a nézők adnak majd választ.

Elek György