Augusztus 23. az 1989-es változások előtt Románia nemzeti ünnepe volt. Ezen a napon én is sokszor ott voltam a felvonulók között — ugyanúgy, mint nagyon sokan azok közül, akik abban az időben iskolába jártak vagy dolgoztak valahol —, mert a jelenlét kötelező volt. 1944. augusztus 23. után Romániában egy olyan eseménysorozat indult el, melynek eredménye a kommunizmus elterjedése és a kommunista rendszer bevezetése lett. Ezt a folyamatot minden országban a Szovjetunió irányította, felügyelte. A kommunizmus bukása után ez az addig nagy nap egyszerű hétköznappá degradálódott, de hivatalosan ma is sokféleképpen magyarázzák a nap jelentőségét, csak „a román átállás napjának” nem nevezik. Igaz, hogy nem román kezdeményezésre, hanem 2011. június 10-én Luxembourgban lengyel-magyar-litván kezdeményezésre fogadták el az Európai Unió igazságügyi miniszterei a felterjesztést, azaz augusztus 23-án, az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum aláírásának évfordulóján tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját. A román politikusok közül ma is sokan vitatják augusztus 23. jelentőségét, főként azok a politikusok — de elég sok történész is —, akik számára nem a történelmi tények a fontosak, hanem az ideológia, a mítosz, a nemzeti érzés stb.

Ilyen „hol volt, hol nem volt”, még létező vagy már nem létező ünnepeken gyakran eszembe jut, hogy milyen érdekes a világ, a történelem, az ember. Ma már mindenki tudja, hogy a világ — és benne az emberek — sorsát a nagyhatalmak irányítják. Ami egyszer fenn van, az egy idő után lekerül, a változások pedig fejre állítanak bizonyos dolgokat. Miután egy rendszer megbukik, annak törvényei is megbuknak, így történik az, hogy akik egy rendszerben bűnösök voltak, az új rendszernek a hősei lesznek, a hősök viszont áldozatokká válhatnak, ha valamilyen fortéllyal nem tudják átmenteni a hatalmukat. Az elítéltek könnyen átkerülhetnek az ítélőszékbe, az ítélethozók pedig a vádlottak padjára. Így volt ez mindig a történelem folyamán. Ugyancsak gyakori az is, hogy minden rendszerváltáskor a bukott rendszer kiszolgálói hamar színt váltanak, és rövidebb-hosszabb ideig tartó helyezkedés után az új rendszer kiszolgálóivá válnak. És vannak, akik Tamási Áron Rendes feltámadás című elbeszélésének hőseihez: Énekeshez és a fiához, Péterhez hasonlóan mindig ott maradnak a sor végén, pedig egész életükben tűrnek és szenvednek, hogy majd egy új rendszerben boldogok legyenek. Az emberek nincsenek egyformának teremtve: vannak, akik mindig az első sorban ülnek — mint politikusaink az egyházi és a világi rendezvényeken —, és vannak, akiknek tűrni és szenvedni kell, mint Énekesnek és fiának, mert jónak lenni a sor végén is lehet, elöl megmaradni nem sokkal nehezebb.

Elek György