Csizek László Tibor Szatmárnémeti legismertebb órásmestereitől tanulta a szakmát, de sok olyan ismert órás is tevékenykedett a városban, akik tőle tanulták meg az órajavítás fortélyait. Az alábbiakban az órásmester életébe igyekszünk egy kicsit betekinteni.

„Miután a Kinizsi iskolában elvégeztem a hét osztályt, 1958-ban felvételiztem a jelenlegi Kölcseybe — mesél életpályájának kezdetéről Csizek László. — Apám a kórházban volt adminisztratív igazgató (abban az időben csak egy kórház volt és a poliklinika), ma sem tudom, milyen ok miatt, egyik nap, amikor hazajött, megkérdezte tőlem, hogy akarok-e valami szakmát tanulni? Azért sem értettem a kérdést, mert nem voltam rossz tanuló az elméletiben, de lehet, hogy ő a szakmában látta a jövőt. „Aranyműves akarsz lenni vagy órás?” — kérdezte határozottan, amire én gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy órás. Sikeresen felvételiztem az akkori 2-es Számú Líceumba, amit el is végeztem.”

Csizek László otthonában ide-oda járva, múltat idéző régi képeket mutogat. Egykori kollégái, tanítómesterei jelennek meg a megsárgult fényképeken, régi, ma már többnyire csak képeken látható órák, szerszámok, amelyek egykor fontos eszközei voltak az órajavításnak. Közben régi emlékeiről beszél, azokról az évekről, amelyek életének legszebb korszakát jelentették, részben a fiatalság miatt, részben pedig amiatt, mert akkor kezdte megtapasztalni első sikereit.

Az első lépések

A Kisiparosok Szövetkezetének a Törvényszék mellett volt az egyetlen órásműhelye, ott kezdte el kitanulni az órásmesterséget. Kovács László volt az elnök, aki igyekezett mindenkin segíteni. „Nekem Szabó Sanyi bácsi volt az első tanítómesterem — emlékszik vissza Csizek László —, de nem maradtam nála, mert úgy éreztem, nem ismeri eléggé a szakmát, én pedig nem időtöltésből jártam hozzá, hanem tanulni. Meg ugye, nem is tudott bánni az emberekkel. Soha nem volt gyermeke, ami meglátszott a viselkedésén. Nem szerette a gyermekeket és a fiatalokat, amit mindenki észrevett rajta. Én sem kedveltem őt, ő sem engem. Rideg, fura ember volt, akitől hamar eltávolodtak az emberek, és ő ennek örült. Én pedig szerettem beszélgetni, sakkozni.”

Csizeknek sikerült „megmenekülni” Szabó Sándortól, de nem került jobb helyre. Amikor a Kazinczy utcán megnyílt a nagy üzlet, oda helyezték órássegédnek. Boros Imre és Lerner Jenő vezette az üzletet. Ez sem volt az a hely, ahol tanulni lehetett, mert Lerner sem foglalkozott vele igazán. Megvolt az asztala, de munkát ritkán kapott. Többnyire az volt a dolga, hogy felseperte és felmosta a műhelyt, és dobott egy-két fát a tűzre. Nem adta fel most sem, délutánonként — munka után — bejárt a Szendrei Zoltán műhelyébe, ahol mindent megtanult. Egy ideig délelőtt a munkahelyén, délután Szendreinél dolgozott. Volt egy műhelye Gróza Ernőnek, aki megbetegedett, s hogy ne zárja be a műhelyt, segítséget kért Szendreitől, aki Csizeket ajánlotta. Ez nagy megtiszteltetés volt számára, de három helyen mégsem tudott dolgozni, ezért kérte, hogy Lernertől helyezzék át Szendreihez. Lerner mindent elkövetett, hogy ne sikerüljön, de Kovács László beleegyezett az áthelyezésbe. Így adódott meg a lehetőség Csizek László számára, hogy megtanulja az órásmesterséget.

Régi és mai órák

Mint minden mesterségnek, az órásszakmának is nélkülözhetetlen kellékei a megfelelő és jó minőségű szerszámok. Csizek, mint mesélte, elment Budapestre, és megvásárolt minden szerszámot, amire ennek a mesterségnek a gyakorlásához szükség volt. „Abban az időben két váltásban dolgoztunk, és úgy is annyi volt a munka, hogy nem győztük. A régebbi órák sokkal hosszabb életűek voltak, mint a maiak. Egy százötven éves faliórát csak ki kellett tisztítani és működött, még kopásról sem beszélhettünk. A mai óra megy egy-két évet, és lehet kidobni. A régi óráknak amúgy lehetett hallani azt a jellegzetes hangját, az órának lelke volt, kiegészítette a lakást. Vagy voltak a több száz éves, barokk stílusú szekrényórák, amelyeknél olyan nyugtató volt az inga mozgása. Az elektronikus órában nincs élet.

Elektronikus órák

„Az elektronikus órák megjelenése visszavetette nagyon a szakmát — jegyezte meg az órás. — Ebből is van, ami jó, de az annyiba kerül, hogy kevesen tudnak annyi pénzt szánni rá. Az olcsó meg tele van műanyag szerkezettel. Ezeket már javítani sem lehet. Egyből kicseréljük, és kész. A régi mechanikus óra körülbelül negyvenöt alkatrészből állt, a mai órákban tizenöt-húsz ha van. Ez a különbség az egyedi példányok és a tömegtermelés között. Hajdanán, ha például elsőáldozásra vagy konfirmációkor valaki kapott egy órát, azt még odaadhatta az unokáknak is. Megbecsülték, mert tudták, hogy nagyapjuk azért egy tehenet adott. De ez ma már nincs meg, sem az óra, sem a szakember nincs megbecsülve, legyen szó bármilyen szakmáról. Két-három éve kezdtünk megint odafigyelni, hogy jó minőségű óránk legyen. Mostanában az emberek már megnézik, hogy mit vesznek. Eddig az volt a lényeg, hogy szép, csilli-villi legyen, és olcsó. Volt egy hölgy kliensem, aki behozott egy órát, hogy vegyek ki a szíjból. Láttam, hogy új az óra, de nem megy. Kérdeztem tőle, hogy miért vette meg, ha nem is jó. Mert jól néz ki, jött a válasz. Ma már más világot élünk, megváltoztak az órák, feledésbe merül a szakma, nincsenek meg azok a hangulatos műhelyek, amelyekben jókat lehetett beszélgetni.

Órajavítás

Csizek azt vallja, hogy az órajavítás ott kezdődik, hogy kapunk egy órát, amit meg kell javítani. Ez lehet egy olyan óra is, amelyik már évtizedek óta nem működik. A hiba megállapítása úgy kezdődik, hogy megnézzük, hogy a tervezőnek mi volt az elképzelése. Miért úgy tervezte az alkatrészeket. A régi órák szerkezete egy logika alapján készült, semmi sem volt pluszban, semmi sem történt véletlenül. Ma már minden másképp van, az alapvető különbség az, hogy régen az volt a cél, hogy az óra jól működjön, mert a cég adott magára, ma már az a cél, hogy mindig újabb típust gyártsanak, hogy azokat vásárolják.

Csizek egy könyvet vesz elő, melyben órák belső szerkezetéről készült rajzok és leírások találhatók. A magyarázatokkal ellátott rajzok sokat segítenek az órásmesternek a hiba megtalálásában, de ezek ismeretéhez még szükséges az, hogy az órás átlássa a dolgokat. Fel kell ismerni a tervező szándékát. Kell tudni, hogy melyik alkatrésznek mi a szerepe, és mi miért van úgy, ahogy van.

Alkatrészgyártás

„Az értékes, ritkaságszámba menő órákhoz nem lehetett vásárolni cserealkatrészeket — folytatta a mester. — Ezeket is mi készítettük. Egy valamit érő órásműhelyben lehetett esztergálni, marni, reszelni, fúrni, fűrészelni, forrasztani, cinezni, és más műveleteket elvégezni. Tudom, furán hangzik, hogy egy óraalkatrészt felteszünk a fémforgácsoló gépre, vagy fűrészelünk hozzá alkatrészeket, de én a legismertebb órától a toronyóráig, mindenfélét javítottam.

Volt egy nagyon érdekes eset. Szamosdobon a görögkatolikus templomban a toronyórának megvolt a helye, de nem volt óra. Volt egy barátom, Csapó Sanyi, aki nagyon értett a mechanikához és az elektromossághoz. Összedugtuk a fejünket, és elkezdtünk gondolkodni, hogyan helyezzünk el oda egy elektromos órát úgy, hogy az működjön is. Elkészítettük a tervet, a volt IPA–nál elkészítettük az alkatrészeket, és működőképes elektromos órát gyártottunk, aminek a rugóját egy villanymotor vitte fel, és tizenhat órát áram nélkül működött.

Feledésbe merül

Csizek László ötvenévesen vonult nyugdíjba amiatt, mert számára nem jelentett semmit az a munka, hogy néha-néha elvittek hozzá egy elektronikus órát, hogy cserélje le annak a szíját, vagy cseréljen benne elemet. Tizenkét évig még lánya dolgozott az Északi Színházzal szemben lévő műhelyben. Lányát is ő tanította a szakmára, mint még sok más szatmárnémetit. Ő is abbahagyta a mesterség gyakorlását, mert nem lehetett belőle megélni. A szerszámok felkerültek a padlásra. Lehet, hogy mint múzeumi tárgyak már most többet érnek, mint akkor, amikor megvásárolta őket Csizek egy budapesti üzletben. Egyelőre nem akar megszabadulni tőlük, mert ezek a tárgyak egy hátramaradt életútra emlékeztetik. Néha-néha még megbízzák egy-egy óra javításával azok, akik még ragaszkodnak régi óráikhoz. Mint ahogy ő is ragaszkodik egy faliórához, ami, ahogy ketyeg, s mutatja az idő múlását, lassan és biztosan úgy merül feledésbe ez az egykor szebb napokat látott mesterség is…

Elek György