Unalmas volt számomra az egész, úgy, ahogy van. Abban az időben minden falunak volt legkevesebb egy focicsapata, ugyanígy az iskoláknak, sok esetben az osztályoknak is.

Később éreztem rá — amikor már nagyobb lettem —, hogy mi volt az egésznek a lényege. Mennyire fontos volt a falusi vagy a városi embereknek, hogy azoknak a csapatoknak szurkoltak, melyek játékosai közülük kerültek a pályára, akik mindent megtettek azért, hogy legyőzzék az ellenfelet, mert egy győzelem öröme számukra mindennél többet ért. Serdülőként fokozatosan jöttem rá, hogy a szurkolók nagy része számára a foci nem csupán egy játék, egy sport, hanem sokkal több annál: egy közösség jelképe, a közösség erejének a megmutatása, a győzelem és a szabadság érzésének a megélése és sok más, amire a meccsen nem gondol az ember, de valahol benne van.

És jöttek a nemzetközi mérkőzések, amelyeken nem csak egy másik csapat legyőzése volt a cél, hanem megmutatni, hogy a nemzet, ahova soroljuk magunkat, jobb a másik nemzeteknél. A csapat — a mi csapatunk — minket képviselt. Ha győzött, mi is győztünk, ha veszített, mi is veszítettünk. Ha felcsendült a himnusz, mi is felálltunk, mert úgy éreztük, egyek vagyunk.

Felnőttkoromra akár meg is szerettem volna a focit, ha minden megmaradt volna a maga szabályai szerint. Teljesen érthetetlen volt számomra, amikor azt tapasztaltam, hogy egy falusi csapat tagjainak a többsége máshonnan érkezett, és pénzért játszott. Semmi sem érdekelte a játékosokat, csak az, hogy mennyi időre szerződik le, és mennyit fizetnek. Nem a közösségért játszott, hanem pénzért. Hasonló volt a helyzet a klubcsapatoknál is. Távoli országokból hoznak focistákat, akik szintén pénzért játszanak, és az sem zavarja őket, ha a nemzeti himnusz felcsendülésekor a látszat kedvéért a szívükre teszik a kezüket. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy nem az a lényeg, ki játszik a csapatban, hanem az, hogy kinek a mezében lép pályára. A mezek szerepének növekedése miatt jelentéktelenné válik az ember belső érzéseit kifejező arcok szerepe. Innen már nem igazán beszélhetünk arról, hogy a nemzeti válogatott a nemzet tagjainak a közös érzéseit hordozza magában, hogy elérje a nemzet győzelmét. Innen már egy olasz, egy német vagy bármilyen edző irányításával, sok esetben több nemzetiségből származó focisták egy bizonyos nemzet színeiben küzdenek a győzelemért.

A „zsíros kenyér” meccsek korszaka már a múlté. Kérdéses viszont, hogy a mai foci mennyire sport, üzlet vagy egy közösség megtestesítője.

Elek György