A reformáció 500. évében, amikor minden református közösségben valamilyen rendezvényen megemlékeznek a reformáció kezdetét jelentő eseményről, amikor Luther Márton a nyilvánosság elé tárta az egyház megtisztulását szorgalmazó tézisét, bizonyára nagyon sok rendezvényen elhangzott és elhangzik Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című verse. Érdemes elgondolkodni, hogyan látta a katolikus Illyés a reformációt. Sokat lehet vitatkozni arról, milyen irányba haladt volna az egyház Luther nélkül, bekövetkezett volna-e a belső megújulás, vagy valóban az ész helyett a fegyvernek kellett érvényesülnie, miután nem maradt visszaút, elkerülhetetlenné vált a szakadás. 1517-től 1648-ig nem jött létre a megalkuvás, az egyházzal együtt Európa is kettészakadt. Aligha lehetne egyértelmű választ adni arra a kérdésre: „mi szorította kézbe a fegyvert?”, amikor mind a két fél azt hangoztatta, hogy: „értsük meg egymást!” Számtalan magyarázatot ad az ember a reformációval kapcsolatos nagy kérdésre, hogy mennyire volt isteni szándék annak az egyháznak a kettészakadása, amelyik 1054-ben már egyszer kettészakadt, és később újabb szakadások következtek be. Ma is sokan keresik a választ: képes lett volna Luther nélkül az egyház az öntisztulásra, vagy valóban elkerülhetetlen volt a harc, ami ma sem ért véget?

Ma is folyik a harc a béke és a szeretet nevében: néha túl sok, néha túl kevés a megalkuvás, mert ma sem értjük meg egymást, holott folyton azt hirdetjük, hogy csak együtt mehetünk előre. A legnagyobb hiba még mindig az, hogy nem együtt akarunk győzni, hanem külön-külön, pedig ez a harc csak akkor érhet véget, ha nem lesznek vesztesek. Nincs egyértelmű válasz, hogy a harc Istenért dúl vagy miatta. Nem győzhet az, aki önmagára támad. De lehet, hogy mégis, ha képes legyőzni önmagában a rosszat. Lényegében a reformáció a megtisztulás.

Itt az idő, hogy jöjjön a magyarázat. A hit várai, amelyek egymással szemben álltak, és nem győzhettek fegyverrel, győzhetnek-e ésszel, megalkuvással, hiszen felnőtt az ember, és itt az idő, hogy végre jóvátegye gyerekkori meggondolatlanságait. Az „egy Istenért, de másképp” szándék amiatt is fontos, mert a keresztyénség és a kereszténység követői olyan hatalmakkal kell megvívják a megmaradásért folyó harcaikat, mint az iszlám, melynek harcosai a szeretet helyett a fegyvert tekintik harci eszközeiknek.

De mindenen túl tisztázni kellene a ma emberének az egyházhoz, az egyházfelekezetekhez való viszonyát: az hitre épül, vagy még mindig csak érdek, ahogy volt sokak számára századokon át? Sokan mondják ma is:„értsük meg egymást!”, de nem jön létre a megalkuvás, mert mindenki azt szeretné, ha a másik fél számára a megértés és a megalkuvás a lemondás lenne, a megbékélés feltétele pedig az, hogy ne legyenek vesztesek.

Sokat beszélünk az ökumenéről mint az egyházfelekezetek közötti béke megteremtésének a lehetőségéről. Az ökumené lehetőség, de szükség van a szándékra is, hogy bekövetkezzen a közös megtisztulás.

Elek György