Még mindig nincs véglegesen kidolgozott alkalmazási módszertana a már évek óta elfogadott élelmiszer-pazarlási törvénynek — azaz naponta elképesztő mennyiségű (fogyasztható) alapanyag és készétel kerül a kukákba. Ráadásul a főtt étel veszélyes hulladéknak minősül.

Az emberiség modern kori történelmének egyik legnagyobb problémája és kihívása az élelmiszer-pazarlás, hiszen évről évre egyre brutálisabb mennyiségű étel kerül a szemétdombra, miközben százezrekkel nő a szegénységben, mélyszegénységben élők, éhezők száma. A pazarlás felelőssége megoszlik a forgalmazók, áruházak és a magánháztartások, illetve az előállítási lánc minden résztvevője között, a legfőbb vétkes azonban globálisan a fogyasztói társadalom — amely csak a legfrissebb, legropogósabb, legüdébb zöldséggel, gyümölccsel, pékáruval éri be; amely elvárásoknak megfelelve halmoznak akkora ételadagokat tányérra a vendéglők, kifőzdék, amekkorákat egész napos kapálástól-kaszálástól kiéhezett ember sem tud az utolsó falatig megenni.

Sok helyen már megszólalt a vészcsengő, van, ahol évek óta üzletláncok indítanak kampányt a takarékosabb és gazdaságosabb élelmiszer-felhasználásra buzdítva a vásárlókat, hiszen a szupermarketekben vagy akár a sarki kisboltban tett látogatásaink során nemcsak a legszükségesebbeket vásároljuk meg: majd' minden vásárlásnál a kosárba kerül olyan élelmiszer is, amire — legalábbis pillanatnyilag — nincs szükségünk, hogy aztán a hűtő sarkában felejtve romoljon meg, járjon le. Sok helyen nem csak a tudatos vásárlásra igyekeznek ránevelni, de okosítják is a vevőt — rávilágítva például a szavatosság és fogyaszthatóság közötti különbségre, az ételek csomagolásán feltüntetett szavatossági idő ugyanis nem a termék fogyaszthatóságára vonatkozik. A szavatosság azt jelenti, hogy a gyártó a feltüntetett időpontig garantálja a tökéletes ízt és állagot, vagyis a lejárt szavatosságú élelmiszerek még akár napokig biztonságosan megehetők. (A csokinál viszonylag köztudomású, hogy a felületén megjelent fehér elszíneződés nem azt jelenti, hogy romlott, csak kicsapódik a felületén a cukor, de ettől még ugyanolyan ízű marad, a joghurtok a lejárat után még napokig kifogástalan minőségűek, de a szalámik, kolbászok is kockázat nélkül megehetők a lejárat után, s egy-két barna pötty sem ront a banán ízén). Van, ahol a törvénykezés szigorától is tartva karitatív szervezeteknek ajánlják fel, osztják ki az élelmiszer-felesleget — Franciaországban a társaságok kötelesek jótékony célra felajánlani a polcról levett, de még fogyasztható élelmiszert, s ha nem így járnak el, borsos büntetéssel kell számolniuk, de a szabályokat be nem tartó üzlet vezetőjét akár két év börtönbüntetéssel is sújthatják. Nem ennyire szigorú a szabályozás Olaszországban, ahol a hulladékgazdálkodási díjat csökkenthetik a kereskedők, ha felajánlják a feleslegüket, s egészen különleges a dán példa, ahol több olyan bolt is működik, amelyekben lejárt szavatosságú élelmiszereket árulnak. Ezek a boltok igen népszerűek, bár a kínálat meglehetősen változó, hiszen nem lehet előre tervezni, hogy milyen termékek kerülnek a polcokra, bevételüket pedig a rászorulók segítésére fordítják. És van, ahol már évek óta megszavazták az élelmiszer-pazarlásra vonatkozó törvényt, sőt, már módosították is, „csak” az alkalmazási módszertant nem sikerült még véglegesen kidolgozni — ebben a cipőben jár Románia. A tavaly módosított törvény az előállítási lánc minden résztvevőjére vonatkozik, s az előírás szerint a boltokban a lejárati idő előtti időszakban kedvezményes áron kell értékesíteni az élelmiszereket, és támogatásként civil szervezeteknek lehet adományozni azokat, akik azután a megfelelő szabályok betartásával eljuttathatják a rászorulókhoz. A törvény ugyanakkor tiltja az alkoholtartalmú italok, a romlandó élelmiszerek, azaz gyümölcs- vagy zöldséglevek, hústermékek, nyers tej, friss halhús, a tojás vagy nyers tojásból készült élelmiszerek adományozását — ezeket „csupán” szociális étkezdéknek vagy közélelmezési egységeknek adhatják át, ráadásul azok a gazdasági egységek, amelyek élelmiszert adományoznak, adókedvezményben részesülhetnek, vagy csökkentik az adózási alapjukat. Azt fölösleges hangsúlyozni, mekkora segítség lenne (lesz egyszer majd) ez a törvény azoknak a civil/egyházi szervezeteknek, akmelyek nap mint nap 500–600 vagy még több kedvezményezett számára biztosítanak meleg ételt; a jelentősen alacsonyabb áron kínált, lejáráshoz közeli termékek mekkora megtakarítást jelentenek a nem szegény, „csak” kis jövedelmű személyek számára, és egyre kevésbé érthető, hogy a szaktárca miért keresi a kiskapukat, és halasztja a törvény alkalmazási módszertanának a kidolgozását, amelyet így nem lehet gyakorlatba ültetni. Nem mellesleg a törvénynek a vendéglátósok is örvendenének — jelenleg ugyanis az aznap elkészített, de zárásig el nem fogyasztott készétel abszurd módon a zárórát követően azonnal veszélyes hulladéknak minősül, amit sem rászorulóknak, sem hajléktalanoknak nem szabad kiosztani, hanem tetemes összegért külön kell tárolni, elszállítani és megsemmisíteni…

Szabó Kinga Mária