Szerdán délután a Láncos-templom mögött található Rákóczi-szobornál egybegyűlt főhajtók a rendezvény kezdetén egy perc néma csenddel emlékeztek a pár napja elhunyt Mandula Tibor történelemtanár-történészre és újságíróra, akinek kutatásaiban és tudományos munkájában kiemelt helyet foglalt el a Rákóczi-szabadságharc.

Ünnepi gondolataiban Kereskényi Gábor polgármester hangsúlyozta: a Rákóczi család Erdély egyik legrégebbi és legnagyobb nemesi családja, amely évszázadokon keresztül a vállán  cipele a nemzet terhét, és mindent megtett azért, hogy a nemzetözi játszmák között, a mohácsi tragédia után összeroppant magyar államiság megmaradjon. „Fejedelemmé választásakor ezt tűzte ki legfőbb céljául II. Rákóczi Ferenc is, és annak ellenére, hogy a szabadságharcot leverték, a szatmári béke megalapozta a magyar államiságot. Tette mindezt úgy, hogy  mozgalmába integrálni tudta a térségben élő nemzeti közösségeket is: a Pintea Viteazul által vezetett románokat, a Juraj Jánosik vezette tótokat, és természetesen leghűségesebb nemzetét, a ruszinokat.

Rákóczi eszméi ma is aktuálisak és követendők, hiszen a nagyhatalmak továbbra is játszótérként, céljaik eléréséhez felhasználandó területként tekintenek Európa ezen részére, miközben mindent megtesznek azért, hogy a nemzeteket eltöröljék. Rákóczi Ferenc a fegyverletétel után sem adta fel: inkább önkéntes száműzetésbe vonult, elveit és eszméit megőrizve — azokat az elveket és eszméket, amelyek túlélték őt, és mai napig célként lebegnek szemünk előtt. És mi követjük ezeket, mert követnünk kell, hiszen labancok ma is vannak — lehet, hogy  más jelmezbe öltöztek, másként nevezik magukat, de céljaik ugyanazok, mint három évszázaddal ezelőtt: tönkretenni mindent, ami szakrális, ami hagyományos, ami a megmaradásunk alapja. De mi felvesszük a kesztyűt, hiszen volt egy Nagságos Fejedelmünk, aki példát mutatott nekünk és megszabta a helyes irányt.” – mondta.

Ezt követően Gnándt Zoltán, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola igazgatója és a Szent István Kör alelnöke elevenítette fel a 320 évvel ezelőtti eseményeket, az 1703. május 12-én II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós gróf által kiadott brezáni kiáltványt, amelyben hadba szólították az ország minden  „nemes és nemtelen” lakóját, s amellyel elkezdődött az 1711-ig tartó szabadságharc. 
A kiáltvány szövegébe a jobbágyság és a nemesség sérelmeit is beleszőtték, ám a birtokosok kezdetben vonakodtak az általuk parasztlázadásnak tekintett mozgalom mellé állni. Rákóczi ugyanis az oldalán harcoló jobbágyoknak szabadságot ígért, ezért tömegesen csatlakoztak hozzá, jelentős számban román és szlovák anyanyelvűek is. A felkelőknek ekkor még nyílt ütközetekben, reguláris haderő ellen kevés esélyük volt, és megerősített helyőrségeket sem tudtak bevenni. Báró Károlyi Sándor, Szatmár vármegye főispánja június elején szét is verte a tiszaháti felkelőket, de miután június 16-án maga Rákóczi is Magyarországra érkezett és személyesen állt a mozgalom élére, több főúrhoz hasonlóan Károlyi is oldalt váltott.

A kurucok rövid időn belül az ország jelentős részét elfoglalták, Rákóczit 1704-ben – utolsóként – erdélyi fejedelemmé, 1705-ben Magyarország vezérlő fejedelmévé választották. Helyzete nem volt könnyű: az 1701-ben kezdődött spanyol örökösödési háborúban francia szövetségese vereségek sorát szenvedte el, bevétele kevés lévén, ezüst helyett rézpénzt veretett, amely gyorsan elvesztette értékét. A fejedelem már 1704-ben titkos tárgyalásokat kezdett a bécsi udvarral, és az I. Lipótot 1705-ben a trónon követő I. József hajlott is a megegyezésre, de mivel Rákóczi ragaszkodott volna erdélyi fejedelemségéhez, nem született egyezség.
A hadi helyzet egyre rosszabbra fordult, a fejedelem támogatottsága kezdett megroppanni, Erdélyt is elvesztette. Külpolitikai támogatás reményében az 1707-es ónodi országgyűlésen – a magyar történelem során először – deklarálták a közteherviselést és a Habsburg-ház trónfosztását, de érdemi francia segítség továbbra sem érkezett, a császári seregek pedig fokozatosan visszafoglalták csaknem az ország egészét.

Az egyre kilátástalanabb helyzetben Rákóczi 1711 elején tárgyalást kezdeményezett Pálly János gróffal, a császári főparancsnokkal, majd az orosz segítség reményében Lengyelországba utazott tárgyalni. A főparancsnokságot és a tárgyalások folytatását Károlyi Sándorra ruházta, aki 1711. április 29-én aláírta a Rákóczi által soha el nem ismert szatmári békét, másnap pedig a kuruc seregek a majtényi síkon letették a fegyvert.
A történettudomány a szatmári békét ma már reális kompromisszumnak tekinti, amely elismerte a Habsburg uralmat, de amnesztiát és vallásszabadságot biztosított, elismerte a különállóan kezelt Magyarország és Erdély alkotmányát, az országgyűlés rendszeres összehívását. Ezzel megszűnt az erőszakos központosító politika, helyreállt a rendi dualizmus, ugyanakkor a nemesi kiváltságok visszaállításával eltörölték az olyan – a korszakban példa nélküli – előremutató intézkedéseket, mint a közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás. 
Rákóczi, jóllehet a hűségeskü letétele után kegyelmet kapott volna, a száműzetést választotta, életét a törökországi Rodostóban fejezte be 1735. április 8-án.

A történlmi visszapillantás után a főhajtás koszorúzással, majd a Himnusz eléneklésével zárult. 

Szabó Kinga Mária