Amikor társadalmi kérdésekről beszélgetünk, a leggyakrabban a fiatalok és az idősek problémái kerülnek szóba. A társadalom életét lényegesen meghatározó középkorúakra — tagjainak az lenne a feladatuk, hogy megtermeljék a megélhetéshez szükséges javakat, adózzanak, gyerekeket neveljenek és eltartsák az időseket — úgy tekintenek, mintha ők természetes módon a kötelességüket végeznék. Mi lehet az oka a középkorúak háttérbe szorulásának? — kérdezik szociológusok, társadalomkutatók. A férfiak vagy a nők vannak jobban figyelmen kívül hagyva? Negyvenéves korra mind a férfiaknak, mind a nőknek érettekké kellene válniuk, megfelelő tudást szerezniük, megismerniük élettitkokat, nagyon sok szerepet kipróbálniuk. Mert ez a rend. Normális körülmények között a nők nőiességgel, a férfiak férfiassággal töltik meg az őket körülvevő világot. Azaz tölthetnék meg — mert rajtuk múlik minden —, ha nem mondanának le folyton a fáradtságra, a fárasztó teendőkre hivatkozva a mindennapok boldog megéléséről. Ilyenkor vetődik fel a kérdés: hol van a korlátokat nem tűrő férfiasság, és hol van a legyőzhetetlen szenvedélyeket hordozó nőiesség? A huszonegyedik század újratervezte a férfi és a női szerepeket. Újratervezett mindent, amit eddig a párkapcsolatokról, a családról, az együttélésről gondoltunk. Nem véletlen, hogy a középkorúak válságos helyzetbe kerültek, és nem találják a helyüket. Most az a középréteg, amelynek tagjai gyerek- és ifjúkorukban megpróbálták megtalálni a maguk egyéni útját, ami elég kevésnek sikerült. Most is az útkereséssel próbálkoznak azok a harmincas-negyvenes fiúk-lányok, akik közül a legtöbben társra vágynak, de az, akit keresnek, nem létezik. Új útkereséssel próbálkoznak azok a középkorú férjek és feleségek, akik most kezdik felismerni, hogy fiatalként nem abban látták a házasság értelmét, amit a házasságtól kaptak. Elindult bennük az újratervezés gondolata, de nem látják a vágyaknak és az álmoknak az elérhető útját. Útkereséssel próbálkoznak, akik az úti cél megtalálása reményében új otthont, új hazát keresnek, mert közülük sokan azt tapasztalják, sokkal otthontalanabbak, sokkal hazátlanabbak lettek. Sokan hitték, sokan hiszik, hogy jó lenne családban, szeretetben, otthon élni, de nem találják a megoldásokat, nem találják az oda vezető utat. Ez a középgeneráció kellene példát mutasson a kor fiataljainak, s közben maga sem tudja, hogy merre halad. Még csak a jele sem tűnik fel a változásnak, jele sem látszik annak, miben rejlik a változás. Jele sem látszik annak, hogyan kellene úgy élni, hogy ne csak feladatokat lássunk el, hanem tehessük azt, ami számunkra a legfontosabb. Hogy ne csak szerepek legyenek, hanem szerepvállalás is. Át kell gondolni, hogy ebben az állandó útkeresésben igaz-e még, hogy rajtunk múlik minden.