Ismét hosszú hétvége, ismét lehetőség adódik az ünnepelésre, a pihenésre, a kikapcsolódásra… Pünkösd közeleg, a kereszténység legnagyobb ünnepeinek egyike.

A fogyasztói társadalomban az emberek ennek az ünnepnek nem igazán adnak olyan jelentőséget, mint a karácsonynak és a húsvétnak. Talán azért, mert nincsenek olyan hagyományai, amelyek a fogyasztáshoz kapcsolódnak, ezért a fogyasztás kimerül abban, hogy ilyenkor sokan elutaznak és ott költekeznek.

Pünkösd a lélek ünnepe. Az életet pedig a lélek adja. Az életnek csak akkor van értelme, ha annak megvannak a szabályai, törvényei, a maga rendje és folytonossága. Ahol nincsenek szabályok és törvények, ahol nincs rend és folytonosság, onnan hiányzik a lélek, ahonnan hiányzik a lélek, az nem élet. Amikor az ember megszületik, fel van kínálva számára az élet, csak észre kell venni, meg kell tanulni a szabályait és a törvényeit, a rendjét és a folytonosságát. Ez nem mindenkinek sikerül. Lehetnek az embernek vágyai és álmai, tervezhet és elképzelhet ilyen-olyan dolgokat, de nem léphet ki a számára megadatott keretek közül. Az élet sok újat tartogat. Ha ezekkel az újakkal szembemegyünk, kell tudni befogadni a változásokat. A hegyi beszéd után pünkösdnek volt a legnagyobb összetartó ereje. Ezt az összetartó erőt kellene keresni ma is. Keresni kell az összetartozás lehetőségeit a pünkösdi ünnepeken, hogy ez a hosszú hétvége valóban családi hétvége legyen. Az emberben nagyon erős az összetartozás iránti vágy, mégis sokszor elmarad az összetartozás élménye. Meginog a biztonságérzetünk, az önazonosságunk, az emberi önbecsülésünk. Egyesek szerint ennek az a fő oka, hogy virtuális vagy online közösségekben élnek az emberek és nem igazán érzik magukat otthon ezekben a közösségekben.

Pünkösdkor vajon hány embert fog megérinteni a Szent Lélek és hány ember fog megújulni a lélek által? Mert ha nem ez történik, akkor nem pünkösdöt ünnepelünk. Hány olyan gyerek és szülő van, akik gyermeknapon csak interneten találkoznak, mert vagy a szülő vagy a gyerek a jobb élet reményében messze van és nincs idő a személyes találkozásra. Mennyire erős és meddig tart az összetartozás érzése azokban, akik számára akkor vált csak fontossá az összetartozás, miután valahol a nagyvilágban egyedül maradtak.

Észrevesszük-e végre, hogy kezdenek széthullani a családi, a vallási és a nemzeti közösségek? Az összetartozásról nem beszélni kell, hanem tenni kell érte. Az összetartozás a test és a lélek közelségéről szól, nem pedig az internetes kapcsolatokról. Gary Chapman írja: „Minden ember legmélyebb egzisztenciális szükséglete az a vágy, hogy tartozzon valakihez, aki szereti őt”.

Elek György