A beszélgetés testről és lélekről sorozatban a Szatmári Friss Újság szerkesztőségében meghívott szakemberek és vendégek beszélgettek arról, hogy a mai világban hogyan kezelik a konfliktusokat, hogyan oldják meg a problémákat az emberek.

A beszélgetésen részt vett: Barbara Beáta pszichológus-pszichoterapeuta; Matuz Gabriella mérnök; Jankó-Szép Ildikó, Lieb-Nemes Zsolt, Gál Eszter és Ingli Brigitta tanár; Simon Attila református lelkipásztor; Bodea Tibor színművész; Fülöp Tamás pszichológus, iskolai tanácsadó; Pfeifer Melany középiskolai diák és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Fülöp Tamás az iskolai tanácsadók munkájáról beszélt. Hetvenöt iskolai tanácsadó van Szatmár megyében. A rendszernek az a legnagyobb hiányossága, hogy egy iskolai tanácsadóra nyolcszáz gyerek jut heti tizennégy órában. Fülöp Tamás sok helyen megfordult az elmúlt években, nagyon sok iskolában dolgozott, és olyan helyzetben is volt, hogy több mint ezerkétszáz gyerekkel kellett foglalkoznia. Ez azt jelenti, hogy nagy szó, ha naponta bejut egy osztályba. Egy kicsit fejlődik a rendszer, jövőre már tizenhat órát fordíthatnak tanácsadásra és két órát tanításra. Általában társadalomtudományokat tanítanak, olyan dolgokat, amelyek mindig változnak. Az iskolai tanácsadó munkájának a legeredményesebb része, ha alternatív eszközöket visz be az órára. A tizennégy órában ugyanúgy kell hogy legyen egyéni tanácsadás, csoportos tanácsadás, pedagógusoknak, az iskola vezetőségének, szülőknek szóló tanácsadás és így tovább. Ezenfelül jön az, hogy kollektíven bemennek egy-egy osztályba valamilyen tevékenységre. A rendszer egyszerre pozitív és negatív, mert az iskolai tanácsadónak nagy a szabadsága. Nincs tanterv, nincsenek elvárások, nincsenek megadva témák, amikkel foglalkoznia kell. Abszolút nincs konkretizálva a munkakör. Amikor Fülöp Tamás tanult, voltak ilyen alternatív órái, most tapasztalatból tudja, hogy mire van igényük a diákoknak. Tamás egyik vesszőparipája a kommunikáció. Ez egy olyan téma, amire nagy szüksége van a mai társadalomnak, mert egyre kevesebbszer jön létre párbeszéd az emberek között. A konfliktusok jókora hányadát a kommunikáció hiánya vagy a helytelen kommunikáció okozza. Vagy nem beszéljük meg a dolgokat, vagy nem tudjuk elmondani azt, ami van, vagy nem tudjuk kifejezni azt, amit gondolunk. Tamás azt tapasztalja, hogy a verbális konfliktus (ami még nem megy el tettlegességig) kezelése sokkal jobban működik a kommunikáció útján. Az első lépés az, hogy a konfliktusban lévő személyek legyenek hajlandók megbeszélni a dolgokat. A fejlesztés során a felek kapnak eszközöket arra, hogy úgy tudják megoldani a konfliktusokat, hogy a legkevesebb sérelem érje a másik felet. A konfliktuskezelésnél ha valaki elkezd személyeskedni, az támadásnak tűnik. Fontos az érzelmi kifejezés. Tudni kell, hogy van belső és külső konfliktus. Sokat beszélünk arról, hogy milyenek a szülők, ki mit hoz otthonról. Nagyon fontos a belső ismeret ahhoz, hogy az otthonról hozott „kabátokat” le tudjuk vetni, különben csak követjük a sémát, de minden ugyanúgy fog működni anélkül, hogy valamit fejlődne az a dolog. A mai társadalomra jellemző, hogy egyre jobban eltűnik az apaszerep. Az apának nagy szerepe van abban, hogy a gyerek megtanulja a belső frusztrációját kezelni. Ha ezt otthon nem tanulja meg, olyan eszközöket fog használni, amik ösztönösen jönnek vagy olyanokat, amiket másoktól lát. Minél jobban részt vesznek az apák a családi életben, annál könnyebb lesz a gyereknek a belső feszültségeket megoldani, és megtanulni kezelni azokat. Amikor konfliktussal találkozunk, két lehetőség van: harcolni vagy menekülni. Ezt mindenkinek helyben és azonnal kell eldöntenie. Lehet, hogy a menekülés segít, de lehet, hogy a harc. Háromféle embertípus van: aki elmenekül, aki a megoldást keresi és aki vállalja a harcot, mert amúgy is szereti a konfliktusokat. Így van ez a diákoknál is. Vannak, akik elkerülik a konfliktusokat, de egyszer kitör belőlük a düh. Vannak, akik keresik a konfliktusokat, és vannak a megoldáscentrikusak. A megoldás csak akkor működik, ha van nyitott kapu. Ha a másik fél részéről nincs minimális szintű nyitottság a megoldásra vagy a változásra, akkor nem lesz megoldás. Az ideális helyzet az, amikor két megoldást kereső ember találkozik, és megpróbálják a problémát vita szintjén megoldani. Ilyen esetekben nincs személyeskedés, hanem érvek és elvek vannak.

Simon Attila azt tapasztalja, hogy a mai ember szeret zavarba jönni. Nem tudja pontosan, hogy hol a helye, mi a szerepe. Ez sokszor vezet frusztrációhoz, ezért az a legjobb, ha az ember behatárolja önmagát. Attila egy negyvenhárom éves kollégájával beszélgetett, aki szüleit tette felelőssé bizonyos problémáiért, mert azok nem jól nevelték. Folyton arra hivatkozik, hogy rossz volt a szülői minta, negatív tulajdonságokat hozott magával a családból. Ez az az eset, amikor a problémákat ő kellene megoldja. Nem azon kellene gondolkodnia, hogy mi a véleményük róla a pedagógusainak, a szüleinek vagy bárkinek, hanem azon, hogy milyen lépéseket kellene neki megtennie a problémák megoldása érdekében. Azzal kapcsolatosan, hogy hagyni kell a gyereket, hogy kipróbáljon bizonyos káros dolgokat, Simon Attilának az a véleménye, hogy vannak dolgok, amiket meg lehet előzni. Például az alkohollal kapcsolatosan a tizenhárom éves gyermekének azt mondta: szeretném, ha tizenhat éves kordban velem innád meg az első sört. Ebből a „szeretném” szóból az kell kicsendüljön, hogy az apa szava kell számítson. Sok esetben előjönnek a túlságosan modern gyermeknevelési elvek, hogy a szülő a gyerek pajtása akar lenni. A gyereknek elsősorban kell legyen apja és anyja, a pajtások csak utánuk következnek. A szülő és a gyerek között lehet bensőséges a viszony, de meg kell legyenek a határok. Konfliktusok mindig voltak, vannak és lesznek. Bizonyos mértékig szükségünk van rájuk. Manapság viszont túl sok a konfliktus. Azért esik szó gyakran a konfliktuskezelésről, mert túl nagy a teher. Amikor még mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe, az emberek önmagukat is könnyebben megtalálták. Egy-egy konfliktusra mindig más és más a megoldás, de ha a felek meg akarják azokat oldani, annak nem igazán van akadálya. A sálas hasonlattal kapcsolatosan Simon Attila úgy gondolja, hogy a sál néha el kell szakadjon. Az sem működhet, hogy állandó jelleggel, görcsösen meg akarunk oldani egy olyan konfliktust, ami megoldhatatlan. Nem kell mindenkivel mindenáron jóban lenni. A keresztyén életben is eluralkodott a megfelelési kényszer, hogy mindig mindenkivel jóban kell lenni. Nem lehet. Nem egészséges az, ha mindig mindenkivel jóban van az ember. A szeretet kimutatása sem egyforma. Van, amikor azzal szeretjük a gyerekünket, hogy megdicsérjük, de van, amikor azzal, hogy kap egy fenyítést, amit majd meghálál.

Barbara Beáta azzal egészítette ki ezt, hogy néha az isteni szeretet is pontosan abban nyilvánul meg, hogy nem adja meg azt, amire a legjobban vágyunk. Az ember vágyik bizonyos dolgokra, de nem mindig az a jó, ha azt megkapjuk. Ez is belső konfliktushelyzetet teremt, csalódottságunk miatt dühöngünk, szomorúak lehetünk, vagy akár el is fogadhatjuk ezt a helyzetet.

Az elfogadás nem mindig egyszerű, mivel egy énközpontú társadalomban élünk, ahol én vagyok a legfontosabb, és ezen nehezen tudunk túllépni.

Példaként említette, amikor a kamaszok feszegetik a határokat, és mindent megtesznek, hogy elérjék, amit akarnak. A kamaszok dolga, hogy feszegessék a határokat, a szülőnek meg az, hogy meghúzzák azokat. Barbara Beáta nem ért egyet a liberális neveléssel, de a régi szabályokkal sem, amiket a szülők örököltek a szüleiktől, nagyszüleiktől, és több generációra visszamenve használták mint nevelési modell. A gyermeket szeretettel kell nevelni, de ez nem a korlátok hiányát jelenti. A szabályok fontosak, mert nélkülük a gyermek sem érzi biztonságban magát.

Lieb-Nemes Zsolt hozzátette: mi egy kemény nevelésnek vagyunk a következményei. Ebben a hátizsákban az van, hogy egy férfi nem sír, egy férfi nem mutat ki érzéseket. Ezzel Fülöp Tamás is egyetért: mi azoknak a szülőknek vagyunk az utódai, akik megjárták a háborút, s egy részük nem jött vissza, a másik részük pedig megtörve jött vissza.

Barbara Beáta beszélt a kollektív tudattalanról, ahol a hagyományok, rítusok, archetípusok vannak. Az emberiségnek van egy általános közös tapasztalata az életről, anyáról, apáról, Istenről, gonoszról vagy háborúról.

Példaként a történelem egyik minket, magyarokat érintő pontját, a román-magyar konfliktust említette. Ezt az ellentétet generációkon át hordozzuk. Ez a mélyen rejtőző konfliktus lehet az egyik oka a problémás román nyelvtanulásnak, a másik természetesen a nem megfelelő tanítási módszer. A tapasztalat az, hogy a gyermekek jobban beszélnek angolul, amit heti 1–2 órában tanulnak, mint románul, amit heti 5 órában próbálnak elsajátítani. A történelem folyamán történt rossz dolgokat, sérelmeket nem lehet elfelejteni, s emiatt a konfliktusokat sem könnyű kezelni.

Pfeifer Melany úgy vette észre, hogy a sport révén sokat lehet tanulni románul, de a sportolók között is megvan az utálat. Az a vicces, hogy Romániában az a hátrányunk, hogy magyarok vagyunk, Magyarországon viszont románnak neveznek minket. Ott sokkal nehezebb. Hiába dolgozik egy innen áttelepült kétszer annyit, akkor sem becsülik meg, csak a munkájára van szükség.

Lieb-Nemes Zsolt hozzáfűzte, hogy ezek a történetek szülőről gyerekre szállnak, és a jelenlegi oktatási rendszer sem azt szolgálja, hogy zárjuk le a múltat. A történelmet felülről kellene nézni. Vannak az érzelmi zárak és kapcsok, amelyeken nem lehet lazítani. Egyik oldalról hazaárulónak, a másik oldalról nemzetárulónak neveznek. A román politika sok hasznot húz a konfliktusgerjesztésből.

Matuz Gabriella elmesélte, hogy az óvodás gyerekei mondták, hogy utálnak a román csoportba menni, nem tudták, hogy az egy másik magyar csoport. Tudták, hogy van az óvodában egy román csoport, amit utálni kell. Ha megnézzük a tantervet, angolból öt szót kell megtanulni egyik óráról a másikra, románból huszonötöt. Az angol tankönyv tele van rajzokkal, és öt szó van egy oldalon, a román pedig tele van szöveggel. Állandó kudarc éri a gyerekeket a románórán. Ez bizonyára egy szándékos stratégiája a román oktatásnak, hogy magyar gyerekek sose tudnak megtanulni románul.

Lieb-Nemes Zsolt aktív történelemtanár volt, de abbahagyta az oktatást, mert azt gyereknyomorításnak tartja. Értelmetlen az, hogy egy nyolcadikos gyerek Románia történelméből tudjon százötven dátumot fejből. Ezek a szerencsétlen gyerekek mintha gladiátorképzőben lennének, olyan nyomás van a diákokon, hogy nehezen birkóznak meg a stresszel. Egyik ma is aktív kollégája hétvégén elment az egyik bárba, és összeszámolta, hogy az osztályából hat fiú ott ült részegen. A család eltűri ezt, és azt mondja, hogy legalább hétvégén szórakozzon a gyerek, és valamilyen szinten vezesse le a stresszt. A tizenkettedik osztály végére kijön egy olyan generáció, amely egy olyanfajta konfliktussal indul neki a felnőtt életnek, amelyikkel nem fog tudni mit kezdeni.