Sokáig természetes és magától értetődő volt, hogy „botfülűt” nem vettek fel az operaházba, ma már egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy nem mindig igaz az, ami magától értetődő, egy idő után akár trendi is lehet a „botfülűek” zenekara vagy kórusa. Ma már a közéletben egyre több „pléhhang” kerül a döntéshozók kórusába, olyan hangok, amelyek nem mondanak semmit, de elképesztő módon zavarják a csendet, a csend megtörése pedig mindig hatásos. Borzasztó és rémisztő hangzavart keltő szólisták versenyszerűen hazudva üvöltöznek a kórusból kiemelkedve egyre hangosabban azért, hogy felhívják magukra a figyelmet. Különös figurákról beszélünk, olyan kalandorokról, akik azt hiszik magukról, hogy képesek felfelé menni a vízesésben. Akik el akarják velünk hitetni, hogy vannak helyzetek, amikor a forró kását langyosan égi mannaként is el lehet adni. Üvöltenek a „pléhhangúak”, akiket a legszigorúbb csendrendelet sem tud elhallgattatni, főként, ha a csendrendeletet is ők hozzák saját ízlésüknek megfelelően. Rég tudjuk már, mi a jó és mi a rossz a világnak és az embernek. Mi azonban elhisszük a „botfülű” szólistáknak azt, amit a saját érdekeiknek megfelelően mondanak. Mi is legtöbbször azt tartjuk szem előtt, ami személy szerint nem nekünk jó, hanem nekik. Mi kell történjen, hogy miután rálátunk a valóságra, tegyünk is valamit azért, hogy a valóságban megmaradjunk, a valóságban éljünk? Pedig sok mindent kipróbált már az ember: otthont és hazát cserélt, új vallásokat alapított, túl egyértelmű számára a tízparancsolat, folyton változtatja az ember alkotta törvényeket; szokásrendet, életmódot, életformát, erkölcsöt cserél és mindent, amit lehet, akkor is, ha valami jól működik. Azt mondják, szabadság van, lehetőség a kibontakozásra, mindenki választhat, mindenki választható, de mi lenne, ha tesztelnénk, van-e tapasztalata, társadalomtudományi, gazdasági képzettsége, műveltsége, rendelkezik-e szervezőkészséggel, az ékesszólással, a kritikai érzékkel, vannak-e szakmai tapasztalatai? Mi még mindig ott tartunk, hogy az a „botfülű”, aki bekerül a kórusba, bármikor kaphat szólista szerepet is, a néző észreveszi, hogy rosszul énekel, de nem meri kimondani, mert azonnal megbélyegzik, hogy nem érti a művészetet. Azt, aki képes kivívni, hogy megválasztott tisztségviselő legyen, tisztelet illeti, mert azt mondják róla, hogy egy közösséget képvisel, egy olyan közösséget, amelyik ilyen képviselőt érdemel.

Elek György