Nem lehet tudni, csak sejteni lehet — igaz, a jó sejtések, ha nem is teljesen, de részben mindig beigazolódnak —, mi épül majd azokra az alapokra, amelyeket őseink valaha leraktak, felépítették azt az anyagi és szellemi örökséget, amivel ma már nem mindig tudunk mit kezdeni. Sokan azt mondják, korszerűtlenné vált már őseink hagyatéka, a jóléti társadalomban nincs szükség népi alkotásokra, népművészetre, még őseink olyan kincseit is kiszorítja a ma embere a tudatából, mint az otthon, annak melege, az összetartó családi kötelék stb.

Nem lehet tudni, csak sejteni lehet, mi lesz az alapokkal, mert úgy látszik, hogy azok is veszélyben vannak, a ma embere új alapokra kíván építeni, vagy még arra sem, mert az alap lényege a kötődés, a megmaradás, a hazatérés folytonos lehetősége, a biztonság kínálata. Nem a kaland, nem a vándorlás, nem a folytonos útkeresés, hanem a fix pont, ahonnan végtelen irányba lehet haladni, de van hova visszatérni.

Nem lehet tudni, csak sejteni lehet, mi lesz majd falvaink templomaival és iskoláival, amikor azok elnéptelenednek. A minden felett uralkodó politika selejtez. Kiválasztja azokat a dolgokat, amikre szüksége van, és magára hagyja mindazt, ami nem azt a célt szolgálja, hogy a politikusok és pártok feljebb emelkedjenek. A politikum számára nem érték az, ami nem hoz szavazatokat, éppen ezért nem fektet be olyan dolgokba, amelyek nem a pillanatnyi érdekeit szolgálják.

Nem lehet tudni, csak sejteni lehet, mi lesz az évszázadokon át erős alapokon álló egyházi és nemzeti közösségeinkkel. A kötelékek már eloldódtak, a szétszóródás már elkezdődött, választási kampányok idején még minden politikus azt hangoztatja, hogy csak erős egyházi és nemzeti közösségekre lehet építeni, de nem igazán látszik meg a gyakorlatban, hogy mit tesz a politikum ezeknek a közösségeknek a megtartásáért. Sorvad az oktatási rendszer, nem nőnek fel olyan szellemi kincsekkel rendelkező egyének, akik a közösségek vezéregyéniségei lehetnének. Nem történnek lépések annak érdekében, hogy megmaradjanak az épített örökségeink, hogy a közösségeknek is legyen otthonuk, ahova a tagok visszavágynak.

Nem lehet tudni, csak sejteni lehet, hogy mi lesz azokkal a magyar gyerekekkel, akik még az anyanyelvüket is elveszítik, akik számára teher a magyar kultúra megismerése. Egy művilágban idegennek érzi magát a gazdag lélek, az érzésekkel telített ember; csak sejteni lehet, hogy ezért vált irányt és téved a járhatatlan utakra, ezért válik a pillanatnyi öncélú érdekek hajszolójává.