Petőfi több szállal is kötődik Nagykárolyhoz, számos versében utal a városra, itt ismerte meg későbbi feleségét, Szendrey Júliát. A nagykárolyi Petőfi-kultusz erősségét bizonyítja, hogy a városban e költőnek állítottak először szobrot az 1989-es forradalmat követően. A szobor készítője, Petrovits István 1994. március 13-án adta át munkáját, megrendelője a városi RMDSZ-szervezet volt.

Az alkotóról így szól Magyari Lajos:
„Meghatározhatja-e az ember sorsát felmenőitől örökölt neve? Igaz-e a híres latin szólás, miszerint: »nomen est omen?« Azaz: ’a neved a sorsod’? Petrovits István szobrászművész esetében szinte magát kínálja a lehetőség – sőt: kényszer! –, hogy eljátszadozzunk a gondolattal. Mert, ugyebár, a görög »petrosz«-ból, latin, majd szláv közvetítéssel valahogyan a »kő fiát« jelentené az ő családneve, s kell-e méltóbb, találóbb név ennél egy szobrásznak? Jó-jó mondhatjuk, híres névrokona is Petrovits volt eredetileg, mégsem lett szobrász, de lett kőkemény hitű és pengeéles jellemű poétája e világnak s a kis »eltérés« valóban a szabályt erősítheti.
Petrovits István – játszadozzunk tovább a szavakkal! – egy tömbből, egy törzsből szakított-faragott ember. Szálában, jellemében és művészetében egyaránt. S hogy szülőhelye, Kökös, egyetlen generáció alatt két olyan Európa-rangú művészt adott az erdélyi magyarságnak, mint Plugor és Petrovits.
Petrovits szobraiban kétszeresen is hitelesíti nevének hitelét: kompozícióinak súlyos tömbszerűségében és kiválasztott portréalanyai emberi, jellembéli kőkeménységében Petőfi és Bethlen, Báthory István és gróf Mikó Imre, Apor Vilmos és Szent László, Kelemen Didák és Benkő József, Berde Mózsa és Czetz János, Bartók Béla és Tamási Áron, Kőrösi Csoma Sándor, Szilágyi Domokos, Kós Károly, Jancsó Benedek és Szent György lovag mind-mind oly jellemek és szellemek, kik életüket tették rá, hogy szolgálhassák közösségüket. És az Embert. Petrovits választásai tehát nem véletlenszerűek, nem is a rendelés, a rendelők kényének alávetettek, de tudatosak, vívódásoktól hitelesítettek, hiszen csak azokról »szól«, kikről (kikkel) mondandója van, akikkel közösséget érez.”

Végh Balázs