A képzőművész kultúráról, művészeti értékekről, egyediségről és egyetemességről, s egyben szatmáriságáról beszélt lapunknak itt-tartózkodása idején. Hangsúlyozta: élete legsötétebb korszakaiban is az alkotó, teremtő munka igénye világította meg számára az utat.

— Nemrég sokan és sokféleképpen méltatták művészetét. Ön miben látja saját alkotásmódjának lényegét?

— Nem tudok, és nem is szeretnék magamról beszélni. Sümegi György művészettörténész augusztus 15-i tárlatmegnyitómon azt mondta, hogy én ma, Magyarországon voltaképpen vándorfestő vagyok, afféle zarándok-művész. Ez igaz is, annak ellenére, hogy én egy életen át állandóságra vágytam, mindig a műterem magányában szerettem dolgozni. Amikor a Ceauşescu-diktatúrából elegem lett, és az NSZK-ba távoztam, akkor nem új életcélt, hanem az alkotáshoz megfelelő körülményeket kerestem. Aztán az újra egységes Németországból a Budapest melletti „festővárosba”, Szentendrére költöztem, megtartva német állampolgárságomat. Mindez belefér a mostani Európa mozgásrendjébe, az is, hogy egyre gyakrabban jövök Szatmárnémetibe. A vándorlás fontos eleme az életemnek, a művészetemnek pedig az, hogy azokkal együtt, akik 1960 körül diplomáztak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, a hatvanas-hetvenes években folyamatosan és egyszerre harcolnom kellett a klasszikus és a modern képzőművészeti értékek elismertetéséért.

— Vajon miért érezzük úgy, hogy a németországi éveket, sikerei ellenére, fiaskóként élte meg, emberi és művészi zsákutcaként?

— Az ok, illetve a magyarázat egyszerű és egyértelmű. Én erdélyi, pontosabban partiumi festő vagyok. A sajátosan német képzőművészet eszmei és formai világába nem tudtam, és nem is akartam integrálódni. Nem akartam én német festő lenni, és nem vagyok az a festő sem, akinek „egyetemes tematikái” vannak. Én bizony német közegben is magyar tematikában mozogtam, a sikereim a tudásomról szólnak, nem a tematikámról. Egyébként rájöttem, nekem azt kell feldolgoznom, amit a Ceauşescu-korszakban nem tehettem: Szatmárt, Erdélyt, a Don-kanyari vagy az 1956-os nemzeti tragédiákat. A németországi idegenségnek a hátterében állnak tisztán érzelmi dolgok is: sokszor úgy ébredtem, és ma is sokszor úgy ébredek, hogy éppen Szatmárnémetiben vagyok, vagy úgy jövök haza, mint aki el sem ment.

— Úgy tudom, valamikor letelepedhetett volna Kolozsváron is, hisz szívesen látták volna több intézménynél is.

— A Kolozsvári Állami Magyar Színház meg akart nyerni magának, Huszár Sándor igazgatósága idején, de rendszeresen bedolgozhattam volna a Korunk folyóirat vagy a Kriterion Kiadó ottani szerkesztőségében is. Barátaim is szívesen láttak volna a kincses városban, kevésbé a helyi pártvezetés. Kereken visszautasították egyetlen kérésemet, a háromszobás lakást, ahol az egyik szoba nyilván műteremnek kellett. Sajnos, akkor tanultam meg, hogy szép-szép a társadalmi elismerés, de mit sem ér konkrét támogatás nélkül. Ezért a legjobb, ha egy művésznek van némi anyagi függetlensége. Némi kárpótlás, hogy ma állandó kiállítással vagyok jelen Kolozsváron, Ady, Kemény János, Kós Károly, Makkai Sándor vagy éppen Gellért Sándor portréival.

Sokszínű szerző

— Ön sokszínű szerzőként ismert...

— Valóban még fölsorolni is nehéz. Évtizedeken át díszlet- és jelmeztervezőként dolgoztam, sok olyan tervet is készítettem nagybányai, nagyváradi, marosvásárhelyi, kolozsvári, szatmárnémeti, sőt bukaresti színpadra, melyeket én jónak tartottam, de a cenzúra lesepert az asztalról. Készítettem az olajfestmények és a grafikák mellett sok-sok folyóirat- és könyvillusztrációt, borítót, egyedi rajzokat, linóleummetszeteket, ex-librist, templomi faliképeket, kerámiát, kovácsoltvas-munkát, textilkompozíciót, üvegfestményt… Ilyenkor látom, mi minden fér bele a képzőművész tevékenységébe.

— Beszéljünk egy kicsit a portréiról, amelyekben különleges rajztudása, klasszikus műveltsége és modern szemléletmódja egyaránt megnyilvánul, sok-sok kompozicionális innovációval, magyar motívummal!

— A szatmárnémeti tanácskozáson Csirák Csaba a klasszikus művészethez köthető képeimről, Kereskényi Sándor a modernitásomról beszélt. Kántor Lajos e kettő jegyében foglalta össze életművemet. Bevallom, a sokszor egyszerűnek tűnő megoldásokban nagyon sok munka van. Ez érvényes a sokszor szürreálisba hajló figuratív kompozíciókra, a mitikus vagy szimbolikus ábrázolásmódomra is. Érdekel az ember, alkati egyedisége és az egyetemeshez kapcsolódó lelkisége.

— Azt látom, hogy az ember sorsa állandóan foglalkoztatja…

— Magamért már nincs miért aggódnom, az én sorsom elrendeződött. A közösség sorsa az, ami egyre jobban aggaszt. Féltem a magyarságot.

 Kultúra és nemzet

— Hogyan látja a kultúra és a nemzet mai viszonyát?

— Ez a viszony nem elég szerves, nem elég szoros. Sokan nem képesek felfogni, hogy a kultúra, a művészet építés, nem rombolás. A művészet nem csökönyös és önmutogató tagadás, hanem tudás és szorgalom. Így van ez a nemzettel is. Egy igazi hazafi mindig igazat mond az emberiségről. Ami foglalkoztatja: a nemzet, a család, a hit, a munka, a nevelés. Embervoltunk teljes megélése. Képesség a megújulásra.

— A fiatalok bekapcsolásának a fontosságát akarja hangsúlyozni?

— Isten mentsen, hogy a korosabb generációk szerepét lebecsüljem! Mégis, ki merné tagadni, a nemzet elsősorban az ifjúság! Az az élő, az az igazi nemzeti kultúra, amelybe minél több fiatal kapcsolódhat be, mert ők friss szemmel látnak, friss szívvel éreznek. Számomra nagyon fontos, ha a tárlatot látogatók fiatalok. Az ő érdeklődésükre mindig sokat adok, engem ez mindig elvisz valami szép felé… Ilyen élmény volt az, amikor Jánk Károly szatmárnémeti költővel elbeszélgettem. Ilyen élményekért érdemes hazajönni. A közönség nagy erőt ad nekem, elsősorban a továbbképzéshez. Az érdeklődés tartja bennem a lelket. Például Varga Orsolya, a fiatal művészettörténész érdeklődése, lelkes, tapintatos megjegyzései. A művész pedig abból tudja lemérni, hogy mennyire fontos az, amit csinál, hogy mennyire van értelme dolgozni, küszködni. Ezek a fiatalok ott lesznek majd velem akkor is, amikor egyedül dolgozom, és úgy érzem majd, hogy várnak tőlem valamit.

— A most tapasztaltak alapján, milyennek látja szülővárosát?

— Nem látom porosabbnak, mint harminc évvel ezelőtt. Most is van benne egy csomó lehetőség, amivel az itt lakók nem mindig tudnak élni.

— Konkrétan mire gondol?

— A Pannónia állapota sok mindent elárul a városról és lakóiról. Szerintem vannak dolgok, amikbe nem szabad beletörődni. Ránézésre is látszik a gazdaság pangása, gazdaság szinte nincs is, csak gazdagok vannak.

— Mit üzenne a szatmáriaknak?

— Naponta tíz—tizenöt ember jött be megnézni a kiállításomat. Ez kötelez, serkent, újabb távlatok felé visz. Azt üzenem tehát, hogy köszönöm. És még valamit. Vigyázzunk, vigyázzunk jobban a kultúránkra, művészetünkre, mert ezzel a nemzetet óvjuk, védjük. Amikor értékeinket megbecsüljük, akkor azokat becsüljük meg, akik előttünk jártak, és ezzel biztosítjuk az utánunk jövőknek a méltóbb jövőt.

Elek György