„Legendák, homályos mende-mondák, pletykaszerü babona hirek veszik körül azt a piros arcu, fehérhaju, jóságos nézésű papot, akinek nevét sok rosszindulatu pletyka, de ennek ellensulyozása képen számos jócselekedet tették ösmertté nemcsak Szatmárvármegyében, de ennél jóval messzebb földön is. Nemcsak mint ujságirónak, hanem mint embernek is sokáig izgatta fantáziámat Pásztory Árkád alakja, akit az elmult nyáron turvékonyai tanyáján kerestem fel.

Bár nem hagytam magam befolyásoltatni, a látogatásomat megelőzőleg hallott rosszindulatu pletykák által, viszont igyekeztem az ősz pap szives, előzékeny és baráti vendégszeretetén át is hidegen nézni azokat a dolgokat, amelyek babonás homályba burkolják a turvékonyai kastélyt. Hogy mit láttam és micsoda cáfolatai tárultak elém egy kétségtelenül jótékony ember ellen folytatott rosszindulatu intrikának, azt ezuttal elhallgatom. Rendkivül érdekesek, hihetetlenül szenzációsok volnának azok a dolgok, amelyeket megirhatnék, de irásra éhes tollam legnagyobb fájdalmára maga az, akinek ezek az irások szolgálatot tennénk: maga Pásztory Árkád kért fel, hogy az ő személyét érintő dolgokal, még a pletykák cáfolataként se vigyem a világ elébe. A látottak és tapasztaltak ébresztettek bennem annyi tiszteletet, hogy megtagadom magamban az ujságirot s eleget teszek a kivánságnak. De most, amikor Pásztory Árkád zenekara a vasárnapi napon a tüzoltók ünnepén és a kiállitás területén is bemutatkozik a szatmári közönségnek, megragadom az alkalmat, hogy arról a páratlanul érdekes és rendkivül eredeti zenekarról megemlékezzem. Az uzsonna alatt, amelyre Pásztory Árkád vendégül látott egy katonai összehivó kürtjel harsant bele a cséplőgép dorombolásába, a kerékgyártók kopácsolásába, a kovácsmühely zajába, a gazdasági fogatok zörgésébe. A tanya egy időre csendessé vált, ugy véltem: a kürtjel a mezei munkánál szokásos uzsonnaidő pihenőjét jelzi. Alig telt el azonban pár pillanat, az udvaron felhangzott a rezesbanda hangja és a himnusz után dallamos magyar nóták hangja verte fel a tanya csöndjét. Az udvarra lépve egy soha el nem feledhető, speciálisan eredeti zenekart láttam magam előtt. A zeneakadémiát végzett karmester dirigálása alatt játszott a zenekar, amely Pásztory Árkád gazdaságának cselédségéből és mesterembereiből van összeállitva. Mindenki előtt kotta volt, kottaból játszott a parádés kocsis, az igás kocsis, a juhász, a kerékgyártó, a cséplő gépésze, étetője, Pásztory Árkád saját külön szobrásza, kovácsmestere és gazdaságának más alkalmazottai. Nem esztendőre, Szent Mihály napra szegődött cselédek, hanem annak a nagy családnak életfogytiglani tagjai, amelyet Pásztory Árkád maga köre gyűjt és nevel. Szeszes italt nem isznak, a dohánynak nem rabjai, a korcsmát belülről nem ismerik, legfőbb szórakozásuk az a zene, amelyet a fogó instrumentumokon maguk müvelnek.

Halottam már a svábok rezesbandáját, élveztem női zenekarok cincogását, vándorló indiánusok zenebonáját, bámultam már a mármarosi ortodox-zenekart, megilletett a Kunigunda bánya méla bányászzenekara, felkorbácsolta idegemet a kecskeduda nyekegése, vályogvetők burkinzására vicsorgattam a fogam, az istriai félsziget olasz-horvátjainak egyhangu sip-szerszámaira magam is táncoltam Casteli Muschióban, de a legmeglepőbb, a legemlékezetesebb benyomást az a zenekar tette reám, amelyet Pásztory Árkád udvarán láttam müködni. Vasárnap ünneplőbe öltözve vonul be Szatmárra Pásztory Árkád zenekara, hogy játékával gyönyörködtetve eszébe juttassa a szatmári közönségnek az előttünk ösmeretes gazdasági cselédeket, akiket a turvékonyai tanyán kivül káromkodásukról, az ital iránti vonzalmukról és nemcsak a kotta, hanem minden irott betű iránt érzett ellenszenvéről ismerünk.
Megigértem Pásztory Árkádnak, hogy nem vonom hirlapi cikkbe a személyét, de mivel a zenekar engem tisztelt meg rögtönzésével, én is le akarom róni hálámat iránta, pedig valaki kedvező konzekvenciákat vonna le Pásztory Árkád zenekarának bemutatásáról arra vonatkozólag is, aki ennek a zenekarnak becsületes munkástagjait józanságban, szelid szórakozásokban neveli, ezzel tagadhatatlanul elértem volna cikkem teljes célját.” (Szamos, XLIII. évfolyam, 218. szám, 1911. szeptember hó 24., vasárnap, 1–2. oldal)
A fenti leírást találjuk a Szamos napilapban a Pásztory-kastélyról 1911-ben Sándor Dienes tollából. 1916-ban halt meg a sokat vitatott szerzetes, és 1919 után a kastély a román állam tulajdonába került. Napjainkban a kastély siralmas, romos állapotban van, és akkori közösségéből kevesen maradtak az Avas vidékén, a legtöbben visszatértek szülőhelyeikre.

Február 28-án a hely századvégi szellemét és hangulatát szeretnénk életre kelteni, felidézve a vidék híres bazilita szerzetesét a róla szóló könyv bemutatásával. A megemlékező misét követően a résztvevők megcsodálhatják a romos kastélyban kiállított képgyűjteményt, régi dokumentumokat és újságcikkeket melyekkel a szervezők Pásztory Árkád emléke előtt tisztelegnek.

Ciprian Honca muzeológus, Szatmár Megyei Múzeum