Örök lázadó szellemiségéhez, a groteszk és abszurdoid látásmóddal való merész kísérletezéseihez illően az elmúlás helyett az élet, a fiatalok és a jövő állt a Páskándi Géza halálának 20. évfordulóján tartott megemlékezés középpontjában Szatmárhegyen.

Ragyogó napsütés fogadta a májusi természet minden lüktető pompáját és színvilágát felvonultató Szatmárhegyen a Páskándi-megemlékezés résztvevőit, akik — az elmúlt évekhez képest lényegesen többen — azért gyűltek össze Páskándi Géza Kossuth-díjas költő, író egykori szülőházának udvarán, illetve mellszobránál, hogy méltóképpen emlékezhessenek halálának 20. évfordulójára — felidézve életét és életművét, amely ma is eleven örökség, élő üzenet és éltető szellemi forrás, s az marad a jövőben is.

A rendezvény azon a domboldalra kapaszkodó telken vette kezdetét, amelyen egykor a költő szülőháza állt — itt Muzsnay Árpád főszervező, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alelnöke üdvözölte a megjelenteket a tizennyolcadik alkalommal megszervezett megemlékezésen, melynek keretében első alkalommal szerveztek vers- és prózamondó versenyt kisiskolások számára, illetve jeles írók, irodalomtörténészek és levéltári kutatók részvételével egész napos irodalmi tanácskozást is. Ünnepi beszédében Huszti Gyula, az RMDSZ szatmárhegyi szervezetének elnöke kiemelte: Páskándi egész életét meghatározták gyökerei, a szatmárhegyi táj. Soha nem szűnt meg haza-gondolni, budapesti otthonában is apró, szatmárhegyi tárgyakkal — például az útfélen talált patkóval — vette körül magát s halála előtt, betegen is haza vágyott. „Nem az életből húsz éve eltávozott íróra, hanem a húsz éve közülünk hiányzó örök lázadóra emlékezünk, aki a szabadságot kérte vissza magának és népének” — fogalmazott Pécsi Györgyi budapesti irodalomtörténész, egy-egy gondolat erejéig felvillantva Páskándi életútjának legfőbb állomásait és személyiségének jellemvonásait, a költőét, aki nemzete megsértett méltóságát akarta helyreállítani.

A méltóságteljes ünnepi szavakhoz, gondolatokhoz „abszurdoid” módon illő-illetlenül tyúkok kapirgáltak a megemlékezők között, a friss fűben. „Legyenek itt tyúkocskák köröttünk, legyen élet és a gondokon felülemelkedni derű — mert csak azzal lehet!” — mondta Lezsák Sándor költő, a Magyar Országgyűlés alelnöke s mintegy szavai igazolásaképp hangzott el a Szatmárhegyi Általános Iskola tanulóinak előadásában számtalan vidám, mókás és mosolyt fakasztó Páskándi-gyermekvers. A ház falán elhelyezett emléktábla megkoszorúzását követően a település központjában álló Páskándi-szobornál folytatódott az ünnepség, ahol Zágoni Mihály tárogatójából felcsendülő, Páskándi kedves nótáinak dallama fogadta az egybegyűlteket, majd elsőként Szűcs Szabolcs szatmárhegyi polgármester köszöntötte őket.

„Jó, hogy járható az út, de nem ér semmit lélek nélkül. Az mozgatja meg a tömegeket, az vezérli lépteiket ma és 100 év múlva is ” — fogalmazott Pataki Csaba szenátor, utalva ezzel a megyei tanács elnökének, Adrian Ştefnek az ünnepi üzenetére, amelyben az a Szatmárnémeti — Szatmárhegy közötti útszakasz felújítását és költségeit hangsúlyozta ki. Lezsák Sándor az Országgyűlés nevében is köszöntötte az összegyűlt nagyszámú fiatalt és egykori fiatalt, ismételten felemlítve — személyes élményeiből is merítve — Páskándi derűjét, mely a legszorultabb helyzetben is felvillant. „Zarándokhely ez a szobor esztendők óta, s az idejövők vagy nagyon tudják, vagy nagyon érzik, hogy Páskándi szellemi erőforrást alkotott e tájnak és az egész Kárpát-medencének. Kell a derű, kell a sikerélmény a mindennapokban” — mondta. Kedves gondolatai után a diákok Páskándi műveiből — a kisebbek vidám gyermekverseket, a nagyobbak a Nyelvemlékekből — adtak elő egy csokorra valót.

Dávid Gyula irodalomtörténész, Páskándi börtöntársa határozottan kijelentette: nincs szükség azokról az évekről beszélni, ami volt, elmúlt! Az a fontos, hogy minden évben fiatalok, új és új arcok mondják tovább Páskándi gondolatait, „és ez az egésznek az értelme! Tiszta szívvel, nyugodt lélekkel mehetünk el, mert van aki folytassa és felépítse a világot, amit mi álmodtunk.” És ebben a munkában segítőik, őrzőik is vannak, hiszen, mint Láng Gusztáv irodalomtörténész fogalmazott: gazdag emberek a szatmáriak, mert ez a vidék kiváló írók sorát adta a magyarságnak, Sylvester Jánostól Kölcseyn és Kaffkán át Páskándiig — ők pedig egy láthatatlan, erős láncot alkotnak, a halottak élő láncát és védik azt a fontosat, ami nem pusztulhat el: anyanyelvünket és történelmi identitásunkat. „És tanított minket Páskándi Géza hűségre és tisztességre, tudásra és hitre. Az ember és a magyar szeretetére. Leghőbb vágya volt, hogy ez a nemzet megmaradjon. Míg népeid vannak, míg néped egy is van a földön, Uram, csak azt kérem tőled — fohászkodik így egyik királydrámájában Szent László —: magyar is legyen. Ámen.”

Kovács József lelkipásztor záróimáját követően koszorúzással és a Szózat eléneklésével zárult az ünnepség.

Szabó Kinga Mária