— Mit jelent önnek a zene?

— A zene nem csak az én életemben, hanem szerintem az egész családom életében hatalmas szerepet játszik. Minden ekörül forog. Nagyon érdekes, hogy az ember nem is gondolná, de a tudatalattijában benne van az, hogy mindenben a zenét hallja. Egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy akármilyen zajban egy ritmust hallasz, vagy megcsörren egy telefon, és eszedbe jut valamilyen dal vagy valamilyen kis zenei részlet. Az egész életünk a zene körül forog. Nagyon sokat jelent nekünk a zene.

— A zene mindig fontos szerepet töltött be az életében?

— Igen, mindig fontos volt. Gyerekkorom óta folyton színpadon voltam. Nem volt senki a családban, aki zenész lett volna, csak egy nagybátyám, aki kántor a református templomban. Ő mondta, hogy tehetséges vagyok, és így elvittek az Aurel Popp Művészeti Líceumba, ahol hétévesen kezdtem el a tanulmányaimat zongora szakon.

— Hogyan került pár évvel később Konstancára?

— Tizenkettedik osztály közepéig ide jártam a művészeti líceumba. Itt találtam meg azt, amit igazán szeretek, az éneklést. Akkor éreztem, hogy ez az, amit én csinálni szeretnék. Azután megismertem a férjem, Pap Răzvant, aki akkor megnyert egy versenyvizsgát Konstancán az operába, és így elmentem én is vele. Ott fejeztem be a Regina Maria Kollégiumban a tizenkettedik osztályt, ott is érettségiztem le, ami nem volt könnyű, mert tizenegy év magyar tagozat után átkerültem román osztályba. Nagyon nehéz volt, mert nem beszéltem jól románul, küzdöttem én is ezzel, ahogy sokan mások, de végül is sikerült. Azután felvételiztem a Konstancai Ovidius Egyetemre, ahová elsőként jutottam be, és rögtön a felvételi után, ahogy elkezdtük az egyetemi évet, bekerültem az ottani operába.

— Hogyan sikerült bekerülnie már az egyetem első évében az operába?

— Már a líceumban hallottak énekelni, és aki engem ott tanított, az a karmestere volt a kórusnak az operában, s ő mondta, hogy ha elkezdem a tanulmányaimat az egyetemen, akkor több mint valószínű, hogy lesz egy helyem ott. Ezért már első éves egyetemistaként párhuzamosan bedolgoztam az operába is, egészen addig, amíg vissza nem jöttünk Szatmárra. Olyan négy évig dolgoztam a kórusban, a férjem pedig szólista volt.

— Miért kezdtek el gyerekekkel foglalkozni?

— Ez úgy alakult, hogy Konstancán azokban az években, amikor ott voltunk, krízis volt a kultúrában is, be akarták zárni az intézményt, nagyon sok embert kitettek, leépítések voltak, ezért eldöntöttük, hogy hazajövünk, mert nehéz volt ott albérletben egy pár hónapos gyerekkel. Hazajöttünk, és azon gondolkodtunk, hogy mit is csinálhatnánk, mivel a szatmári Dinu Lipatti Állami Filharmóniának csak szimfonikus zenekara van, kórusa sajnos nincs, ezért akkor elhatároztuk, hogy tanítani fogunk, és elkezdtem tanítani az Aurel Popp Művészeti Líceumban.

— Hogy érzi, jó döntést hoztak?

— Igen, nagyon. Bár az elején volt egy kis szívfájdalom, amiért otthagytuk a színpadot. Időbe telt, amíg rájöttünk arra, hogy nincs vége, ezt itthon is lehet folytatni, és ahogy látszik, folytatjuk is, mert például akárhányszor lehetőségünk adódik rá, színpadra lépünk és énekelünk mindketten. Ez egy isteni adottság, amivel én úgy érzem, hogy keresztény kötelességünk élni, kihasználni ezt a tehetséget, és átadni mindezt a gyerekeknek.

— Azon már nem is gondolkodnak, hogy visszamenjenek Konstancára, most már családosan? Lenne lehetőség erre?

— Lehetőség lenne, de elég nagy lépés lenne most a két gyerekkel együtt. Ha ebben megtaláltuk a lelki békénket, és sikerélményünk van mindenben, amit csinálunk, a gyerekek is szeretnek minket, és át tudjuk adni nekik mindazt, amit mi is tanultunk, akkor nem látom értelmét elmenni.

— Hogyan jött a saját stúdió ötlete, és mikor alakult meg pontosan?

— Tavaly szeptember elején alapítottuk meg. A férjem nagyon régi álma volt a stúdió. Én egy picit féltem ettől az újtól, de úgy gondolom, hogy a Jóisten készítette már ezt az utat egy ideje, csak mi nem akartuk észrevenni. Mindenkinek egy nehéz év volt a tavalyi, nem csak nekünk, de nekünk talán egy picit mélyebbre sikerült az év több szempontból is. Az iskolában, ahol addig tanítottunk, a helyzetünk eléggé elromlott, nem találtuk már meg a közös nevezőt a vezetőséggel sem, és emiatt úgy éreztük, hogy most van itt az ideje, hogy lépjünk. Egy percig sem bántuk meg, hogy léptünk, mert a tanítványaink követtek, és jöttek velünk, mellettünk álltak a szülők, akiknek nagyon hálás vagyok. Amennyire féltünk, annyira nagyon jól sikerült, és rendkívül örülök, hogy ezt a lépést meg mertük lépni. Mi mindig visszatekintve látjuk azt, hogy nem hiába történnek a dolgok, és hogy ez biztos a Jóisten akarata volt.

— Nagyon letisztult, barátságos, ugyanakkor elegáns a stúdió. Ez fontos volt, hogy ilyen legyen?

— Azt gondolom, hogy a környezet sokat számít, pláne az, amibe a gyerekek, fiatalok jönnek. Én nagyon szeretem megteremteni azt a környezetet, amiben jól érzi az ember magát, ami hívogat, ami megnyugtat, ami egy kicsit bővíti azt a szépet, amit csinálunk, és így próbáltunk meg, mint minden másban, egy saját lenyomatot hagyni.

— Milyen korosztályt tanítanak jelenleg?

— Kicsi gyerekek is vannak és felnőttek is, nincs korhoz kötve. Az első olyan tanítási év, amikor foglalkozom egy három és fél éves kislánnyal. Ő az első, akit ilyen fiatal korában elvállaltam, illetve a férjemnek is van egy ötéves kisfiú diákja. Ilyen pici gyerekekkel még nem dolgoztunk, de ahogy az előbb is mondtam, a kislánnyal kapcsolatban is úgy gondolom, hogy a Jóisten küldte.

— Ezek a diákok mit tanulnak itt?

— Ez kortól függ. Ha klasszikus zenéről beszélünk, hamarabb, mint 14–15 éves kor, nem lehet elkezdeni, mert a hang nem egy hangszer, ami fából, rézből, vasból készül, hanem az belőlünk ered. Egy bizonyos korig a hangunk fejlődik és átesik különböző fázisokon. A kicsikkel emiatt nem lehet feltétlenül hangtechnikáról beszélni, mert amit 14–15 éves kortól kezdünk csinálni, az egyfajta hangtechnika, főleg a klasszikus zenében. A kicsiknek még változik a hangjuk évről évre, ezért nekik megpróbáljuk az alapokat megtanítani zeneelméletből is — olvasson jobb kézbe, bal kézbe másfél oktávot, tudja, mi az, hogy szol kulcs, fá kulcs, ismerje egy picit a hangokat —, illetve amin nagyon sokat lehet dolgozni, és fontos is, az a hallás. A gyermekeknek a zenei hallása itt fejlődik és így fejlődik, ha folyton dolgozunk rajta. Őket ének által, könnyű dalok által fejlesztjük, hogy tisztábban énekeljenek.

— Mennyire számít az énekléshez, hogy jó érzéke, hangja legyen valakinek?

— Ez egy érdekes dolog, mert van úgy, hogy az első benyomás azt kelti, hogy nincs hangja, vagy nincs rá tehetsége, de mivel az embernek a zenei hallása fejleszthető, megeshet, hogy az évek során nagyon sokat változik. Nekem is volt olyan diákom, aki eleinte elég hamisan énekelt, de idővel a folytonos munka miatt sokat fejlődött, és tizenkettedik osztályban, ha jól emlékszem, különdíjat is nyert egy versenyen. Persze vannak olyan diákok, akiknek akkora hangjuk van, és olyan tisztán énekelnek, illetve tehetségesek ebben, hogy gyorsabban fejlődnek. Ez egy isteni adottság.

— Versenyekre is készítik a diákokat?

— Igen, szoktunk járni versenyekre is. Muszáj, mert egy picit növeli az önbizalmukat is az, ha versenyre mennek, és nem utolsósorban ott nyilvánul meg igazán, hogy milyen szinten vannak. Lehetsz te nagyon jó nálam, az én osztályomban, de lehet, hogy elmész egy kolozsvári, temesvári vagy bukaresti versenyre, ahol még tizenöt ugyanolyan jó van, mint te. Úgyhogy a versenyeken érzi meg az ember, hogy körülbelül mi a valódi szintje.

— Hogyan zajlik jelenleg a tanítás?

— Mivel az órákon rajtunk kívül csak egy személy van, és hála Istennek a termek olyan nagyok, hogy meg tudtuk engedni, hogy távolság legyen közöttünk, ezért meg tudtuk tartani az órákat?

— Mi kell ahhoz, hogy valaki jól érezze ott magát, és szeretettel menjen az órákra? Van ennek titka?

— Tőlünk nagyon sokan megkérdezték már ezt, és azt kell hogy mondjam, nem tudom. Én nem próbálok valaki más lenni, ahogy a férjem sem. Az órákon is megpróbálok ugyanaz lenni, aki az életben vagyok. Mindenek fölött én nagyon szeretem azt, amit csinálok, szeretek a diákokkal foglalkozni, szeretem azt, amikor elnyerem a bizalmukat, és már nem csak úgy néznek rám, mint egy tanárra. Szeretem azt, hogy részese lehetek az apró örömüknek, és hogy valami több lehetek, mint egy tanár. Nagyon sok olyan diákom van, aki visszajött és megkeresett, mint ahogyan te is. Ez a legnagyobb boldogság, amit ez a szakma adhat, hogy nem felejtenek el, és megmarad nekik az emléked, egy mondatod vagy egy tanácsod.

— Volt olyan tanára, akire így emlékszik vissza?

— Az énektanárnőm, Chiş Maria ilyen volt. Vele mai napig tartom a kapcsolatot. Amellett, hogy énekelni tanított, úgy gondolom, nagyon hozzájárult ahhoz, hogy milyen ember lett belőlem. Én is ezt próbálom, hogy ha nem is sikerül mindenkiből profi énekest faragni, mert nem lehet, de azt szeretném, hogy azok, akik átmentek a mi kezeink alatt, értékeljék azt a művészt, akit a színpadon látnak. Sokan azt gondolják, hogy az a három perc, amíg valaki a színpadon van, milyen könnyű, mert megtanulta a dalt. Ez nincs így. Nagyon sok munka van benne, rengeteg idő, és senki sem tudja, hogy az előadó lelkében éppen akkor mi van.

— Saját tapasztalatból mondhatom, hogy az éneklés kicsit alázatra is tanít, mert nem egyszerű.

— Nem egyszerű, és nehéz is megtartani, de én úgy gondolom, hogy ez egy alapja az életnek, hogy megpróbáljunk alázatosak maradni afelé, amit csinálunk, meg úgy általában mindenhez.

— A közösségi oldalakra is rendszeresen töltenek fel tartalmakat a diákok munkáiról, amiket nagyon sokan megnéznek, függetlenül attól, hogy ki milyen származású, vagy éppen milyen nyelven énekel. A diákok is örülnek egymás sikereinek.

— Ez így van. Én úgy gondolom, hogy rajtunk áll az, hogy örülni tudjunk minden pillanatnak, még ezekben a nehéz helyzetekben is. Örülni kell annak, hogy egészségesek vagyunk. Örülni kell annak, hogy vannak körülöttünk emberek. Meg kell próbálni segíteni azon, aki nem ilyen szerencsés, mint mi, és miért ne okozz örömet másnak? Hiszen jobb adni, mint kapni.

— Mik a további tervek? Van olyan, amit még idén szeretnének megvalósítani?

— A stúdiót szeretnénk még bővíteni, valamint a szakokat, hogy legyen zongora- és hegedűtanárunk, illetve balett, de ez még nem biztos. Reméljük, hogy a következő tanévben sikerül beindítani a zongora- és hegedűórákat is. A balett is nagy álmom, de az picit több mindent igényel, úgyhogy azzal még nem tudom, mi lesz.
      
Urbán Fanni,
a BBTE újságírás szakának másodéves hallgatója