Szilágyi Éva, a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatónője őszinte, kitartó embernek tartja magát. Talán, ha nem lett volna ennyire erős, fáradhatatlan, a refi sem létezne. A gimnázium 54 tanulóval indult, ma már 600 diák jár az iskolába.

— 1995 óta a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatója. Melyik volt az elmúlt 17 év legemlékezetesebb pillanata?

— Az egyik legemlékezetesebb számomra az egyházi intézmények fennállásának 450. évfordulójára rendezett ünnepség volt, hiszen véndiákok, az iskolát fenntartó egyházi elöljárók, szimpatizánsok, öregek és fiatalok is részt vettek a rendezvényen, és nagyon megható volt látni a közöttük lévő összhangot, összetartást. Megemlíteném még az idei tanévnyitó istentiszteletet is, mivel most volt az első olyan alkalom, amikor előkészítősök, első osztályosok, ötödikesek és kilencedikesek együtt kezdték az új iskolai évet. Ennek azért is örülök, mert annak idején, amikor ezt az iskolát beindítottuk, célul tűztük ki, hogy óvodától az egyetemig megpróbáljuk kiépíteni a református oktatást, ez pedig nagyon nagy lépés volt ebben a törekvésünkben.

— Az elmúlt évek minden bizonnyal tele voltak nehézségekkel, viszontagságokkal. Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy jobb lenne abbahagyni? Mi adott, ad erőt a folytatáshoz?

— Azt hiszem, hogy minden ember életében vannak olyan pillanatok, amikor úgy gondolja, hogy minden, amit tesz, felesleges, és nincs előrelépés. Az én életemben is voltak ilyen momentumok. Nehéz volt az az időszak, amikor évről évre kérvényeztük, hogy az iskola végre saját, önálló épülethez jusson, hisz annak idején két osztállyal indultunk, és az akkori Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban tartottuk az órákat, de ahogy bővült a diákok létszáma, és véglegessé vált a tanári kar, úgy gondoltuk, hogy a refi halálát jelentené, ha azok a tanulók és kollégák továbbra is délután járnának be az órákra. Ezért az akkori önkormányzatot és a tanfelügyelőséget is kértük, hogy találjanak megoldást az ügyünkre, de sokáig szélmalomharcot vívtunk, ezért úgy éreztem, hogy ennek nincs semmi értelme. Aztán belegondoltam, hogy a nehézségek elől nem szabad megfutamodni, hisz amikor minden rendben és gondtalanul peregnek a napok, akkor könnyű irányítani a dolgokat, nem jelent igazi kihívást. Azonban megpróbáltam mindig új célokat kitűzni magam elé, és azokat megoldani. Isten mindig adott valami új feladatot, amit meg kellett oldanom, miután úgy éreztem, hogy kellőképpen kipihentem magam, jött a következő teendő, ami arra várt, hogy megoldjuk, véghez vigyük. Folytattam, folytatom, mert hiszek a református oktatás szükségességében, fontosságában, a legjobb visszajelzés az idei tanévnyitó volt, mivel a nulladik és az első osztályosok több mint felének a szülei is a Református Gimnázium diákjai voltak, ami nagyon jól bizonyítja, hogy nem dolgoztunk hiába.

— A tények magukért beszélnek: évről évre romlik a diákok teljesítménye az érettségin. Ön szerint mi ennek a legfőbb oka. Mi a helyzet a Református Gimnáziumon belül?

— Nekünk is van egy olyan kimutatásunk, ami visszamenőleg figyelemmel kíséri az érettségi és a felvételi alakulását. A sikertelenség egyik okát én a bolognai rendszerben keresném, mivel elvesztette a fontosságát az érettségi, olyan értelemben, hogy számos olyan helyre is beiratkozhatnak már a diákok, ahol nem kérik az érettségi diplomát, nem igazán számít a jegyek átlaga. Szerintem az érettségi tételekkel is gond van, mivel nem egy közepes diáknak a szintjére épülnek, hanem a nagyon jó tanulók színvonalát veszik figyelembe a tanügyminisztérium emberei. Megoldás lehet a Magyarországon már jól bevált kétszintes érettségi, amely az ipari iskolába járó tanulókat szétválasztja az általános műveltségű líceumok diákjaitól, ez nálunk is egészen más eredményeket hozna. A refiben is romlott az érettségizők teljesítménye az elmúlt évekhez képest, de nem olyan vészes, mint például az ipari iskolákban. Nálunk 60 százalék szerepelt sikeresen az idei megmérettetésen, de az előző évekből az esti tagozatról visszamaradt tanítványok is jelentkeztek a 2012-es érettségire, ami picikét rontotta az iskola statisztikai adatait.

— Idén előkészítő és első osztály is indult a gimnáziumon belül. Milyen érzéssel tölti el, hogy az egykori maroknyi diákközösség mára egy népes csapattá nőtte ki magát?

— Végtelen nagy öröm a számunkra, hogy ma már 600 diák jár az iskolánkba — különösen azért, mert annak idején 54 tanulóval indult el a gimnázium —, vagyis több mint a tízszeresére nőtt az intézménybe járó tanoncok száma, ami számomra azt jelenti, hogy szükség van az iskolára.

— Mi az, amire a legbüszkébb az életben?

— Örülök, büszkeséggel tölt el, hogy van családom, hogy békességben élhetek még az idős szüleimmel, és hogy sikerült családias hangulatot kialakítanunk az iskolán belül. Jólesik, hogy innen senki sem akar elmenni, ellenkezőleg, azok, akik végeztek visszavágynak a refibe, büszke vagyok, hogy otthont tudtunk teremteni magunknak.

— Milyen ember Szilágyi Éva az iskolán kívül?

— Nagyjából olyan ember, mint az iskolában. Mindig is igyekeztem következetes maradni, nem viselni álarcot, olyan voltam, vagyok, aki meri vállalni az érzelmeit, és ki is mutatja azokat, azaz őszinte, kitartó embernek tartom magam a munkahelyemen és otthon is. Olyan ember vagyok, aki nagyon szereti a családját és a szakmáját.

— Milyen pályát választott volna, ha a tanári hivatása meghiúsul?

— Ezen még nem is gondolkodtam, mivel mindig tanár akartam lenni. Emellett azonban nagyon sok más dologgal is szeretek foglalkozni, rajzolok, festegetek, üvegfestészettel és más hasonló tevékenységekkel kísérletezgetem. A nyugdíjba vonulásom után — ami már nincs is olyan messze —, szeretném papírra vetni az elmúlt évek tapasztalatait, történeteit, tehát nagyon szeretném, ha egy könyvben ezeket meg tudnám osztani az emberekkel.

— Hogyan értékeli a gimnázium helyzetét? Ilyennek „álmodta meg” annak idején, vagy nem a tervek szerint alakultak a dolgok?

— Nem olyan, mint az álmaimban. Számomra az álmok a célokkal szinonima értékűek, melyek felé törekedni kell. Mindenkinek kell hogy legyen álma, célja, ami felé törekedhet, amit elérhet, mert nem szabad megállni, mindig a jóra, jobbra kell törekedni. A Szatmárnémeti Református Gimnázium lehet jobb is, mint most, bár most sokkal kedvezőbb a helyzet, mint néhány évvel ezelőtt, de még szerintem messze van az, amit annak idején célul tűztünk ki magunk elé, viszont még egyszer mondom, az iskola jó úton halad.

Botos István