Az utóbbi években több településen divatossá vált a hazatérés napjának a megszervezése. Az emberiség életében mindig voltak nagy hazatérések, valamint a megszokott hétköznapi vagy ünnepnapi hazatérések, amelyek önmaguktól alakultak ki, mert így hozta magával az élet rendje. A hazatérés napján tartandó ünnepi istentiszteleteken a lelkipásztorok gyakran hivatkoznak a nagy hazatérőkre — a Bibliában sok ilyet olvashatunk —, ilyen az, amikor Izrael népe hazaérkezik Kánaánra, vagy később a babilóniai fogságból, és így tovább, említhetjük honfoglaló magyar népünk hazatérését a Kárpát-medencébe, majd számtalan vesztes és győztes csatából és más küzdelmekből való hazatérés. A megszokott, egyszerű hazatérések is általánosak voltak nagyon sokáig. Az egyszerű emberek nagy része falujában vagy annak szűk környezetében töltötte az életét, házasságot is ebben a körzetben kötöttek, éppen ezért a hazatérés annyit jelentett, hogy néha-néha a falu, ritkábban a szomszédfalu valamelyik részéről tért haza a szülőházhoz a házasság révén máshova került gyerek, az iparosodással a faluról városra költöző fiatalok vasárnap mentek vissza falura, hogy meglátogassák a szüleiket. Miután kinyílt a világ és elkezdődött az elvándorlás — ki tanulni, ki házasság révén, ki a munkahely miatt, ki a jobb lét reményében — vágott neki a nagyvilágnak, de kevesen tudtak végleg megválni a szülőföldtől, legtöbben ha csak tehették hazatértek, amikor csak lehetett. Egy ideig az otthon maradt szülőkhöz tértek haza a távolba sodródott emberek, miután a szülők kihaltak, nem mindig volt hova hazatérni, ekkor vált célszerűvé a hazatérés napjának a megszervezése. Ezek a hazatérések sok mindenben különböznek a régiektől. Vannak olyan falunapokkal egybekötött hazatérési napok, amikor sokan — főként a hazatérő idegenbe szakadt hazánkfiai — az önmutogatásra, a hamis dicsekvésre, a nagyzolásra, stb. alapoznak, messzemenően eltérve a valóságtól. Számukra már semmi nem jó ami itt van, igaz nem az rí le róluk, hogy választott hazájukban minden tökéletes, de igyekeznek megjátszani a szépet és a jót, azt már kevésbé mutogatják, hogy visszatérve mit visznek magukkal a szüleik keresetéből. Vannak olyan hazatérésnapi — főként egyházi — ünnepek, amikor valóban az a cél, hogy rokonok, régi barátok és ismerősök találkozzanak, felidézzék a múltat, egybeölelkezzenek a jelenben és valamilyen módon közösen nézzenek előre. Ha igaz lenne az az állítás, hogy mindenkinek csak egy igazi otthona lehet, akkor nagyon kevés embernek lenne otthona. Az viszont igaz, hogy az otthonosság és az otthontalanság között futkározunk valamennyien, nem könnyű belül maradni az otthonosság határain, hogy ne szakadjunk el sohasem az igazi otthonunktól.

Elek György