A média tele van olyan hírekkel, amelyek arról tudósítanak, mennyien jönnek haza és szeretnének hazajönni azok közül, akik a jobb élet reményében hagyták el szülőföldjüket, hogy „az otthont itthonra” váltsák. A napokban olvastam egy Köntös Szabó Zoltán íróval készült interjút, aki 1981-ben Kolozsvárról települt át Budapestre. Részlet az interjúból: „… a kezdeti pesti időszakban próbáltam összeegyeztetni az otthont és az itthont, mi több, élt bennem a remény, hogy sikerül a szintézis. Egy darabig törtem magam, mígnem rádöbbentem, minden erőfeszítésem hiábavaló: soha de soha nem fogom itthon érezni magam. (…) Mindenki máshogyan indokolja, miért hagyta el szülőhazáját… A messziről gyütt ember azt mond, amit akar, nagyokat lódít, ellenőrizni nem lehet az állításait. Számos ilyen kalandor vetődött át Magyarországra, állításuk szerint 'tök itthon' érzik magukat. Legtöbbjük, mit legtöbbjük, valamennyiük hazudozása mögött érvényesülési szándék húzódik meg.”

Köntös Szabó Zoltán 1969-ben Kolozsváron írta meg a Kár volt sírni Jeruzsálemben című regényét. Ez a kötet ott van a könyvespolcomon, időnként beleolvasok, s be kell valljam, hogy bár mindig szívesen olvastam ezt a szöveget, de sosem éreztem azt, hogy értem. A szerző apokrif krónikának nevezi írását, mely a Biblia világából veszi témáját. Két ember, két világszemlélet, két magatartás drámai összeütközésének lehetnek tanúi az olvasók iskarióti Júdás és Rabbóni vitájában. Az önfeláldozó passzivitás és a legyőzhetetlen, dühödt cselekvésvágy, a beletörődés és a harc, a hit és a tudás csapnak össze kettejük vitájában. Köntös-Szabó Zoltán regénye szenvedélyes töprengés arról, mi használ a világnak: az önfeláldozó megbocsátás, a feltétlen hit a megváltás erejében, vagy a harc, a küzdelem, a kétségek, tévelygések, töprengések közepette megszerzett tudás.

Kellenek ezeknél időszerűbb gondolatok? Fel tudunk-e tenni ezeknél időszerűbb kérdéseket? A mögöttünk álló évtizedekben az emberek Az ember tragédiájának a jelenkori színeit élték meg. Ott volt bennük a vágy a jobb életre, de többet akartak elérni, mint amennyit lehet. Úgy hagyták el szülőföldjüket, hogy a „messziről gyütt ember” nagy lódításaira hallgatva akarták megvalósítani „érvényesülési szándékaikat”. Köntös Szabó Zoltánhoz hasonlóan nagyon sokan vannak, akik „soha, de soha” nem fogják otthon érezni magukat szülőföldjüktől távol, de kevesen vannak, akik azt beismerik. Azokról, akik most kényszerből hazajönnek, hamar kiderül, hogy a nagy lehetőségek országaiban még egészségbiztosítással sem rendelkeztek. Abban a reményben végezték — sokan végzik ma is — a dolgukat, hogy megtalálják a szebbet és a jobbat. Azok, akik ezekben a napokban visszatérnek, azért teszik, mert nem a Kánaánt találták meg ott, ahol azt keresték. Most vagy újrakezdik itthon, vagy továbbra is hisznek abban, hogy az otthon megtalálható. A karanténjukat, a szállításukat, esetleges kezelésüket az itthoniak adójából fizetik, holott ők az otthoniaknak a „házait” építették.