Főtiszteletű Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, a Magyar Összetartozás Napján a széthúzás problémájának megoldási lehetőségéről nyilatkozott.

— Püspök úr, a Magyar Összetartozás Napjára készülünk. Az anyaországban már erre vonatkozó törvény is van, de a széthúzás tovább folytatódik. Miben látja ön az összefogás, az összetartozás lehetőségét? Mit tud tenni ennek gyakorlatba ültetéséért az egyház?

— A nemzeti összetartozás megünneplése előtti napokban sokszor átfutottam azokat a nagyon fontos gondolatokat, melyeken keresztül próbálunk választ kapni arra a kérdésre, hogy az Úristen miként akar minket megtámogatni abban, hogy ez az összetartozás ne csak egy szlogen, egy futó gondolat legyen, amely esetleg egyeseknek megérinti a szívét, másoknak nem. Eljutottam oda, hogy Máté evangéliumában, Jézus bevonulásának történetében van ez a momentum, amikor Jézus felszisszen és azt mondja a jeruzsálembelieknek, hogy hányszor akartalak összegyűjteni benneteket és nem sikerült. Teológiailag lehet látni azt a momentumot, amikor maga az Isten fia elkeseredik azért, mert nem lehet összegyűjteni Jeruzsálemet.

— A bibliai kor óta hosszú idők teltek el, de a széthúzás terén nem

sok változott. Nem is fog?

— Sajnos el kell mondani, hogy, bár 2012–ben vagyunk, ez a fajta szindróma a magyar közösségekben is benne van. Vannak olyan helyek, ahol kimondottan éles ellentétek vannak, sok helyen kevésbé, de én érzem és tudom, hogy itt, ebben a helyzetben az egyháznak, mint tekintélynek, ami még mindig hordozza az összefogás lehetőségeit, meg kell szólalnia. Ebben az értelemben szólaltam meg, amikor a főpásztori üzenetemet megfogalmaztam. Leszögeztem egy nagyon fontos dolgot: a magyar embernek itt, a Partiumban és Erdélyben csakis akkor lehet jövendője, biztonsága, ha megpróbálja értelmezni azt, hogy miért nem tudunk összefogni. Nem elég értelmezni ezt az állapotot, hanem meg kell keresni, mint minden betegségnek a gyógyszerét.

— Van rá esély, hogy megtalálják ezt a gyógyszert?

— Én ezt a gyógyszert a 147. zsoltár 2. versében találtam meg: „Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti Izráelnek elűzötteit.” Ez egy nagyon sokat mondó zsoltár, a babiloni fogságban keletkezett, és ott, abban a helyzetben, a megvert állapotban rögzíti a zsoltáros a szétszóródás nyomorúságát. Igen ám, de abban a pillanatban, amikor azt mondja a zsoltáros, hogy onnan fentről Isten gondoskodik arról, hogy összegyűjt és össze fog tartani minket, abban a pillanatban teljesen más perspektívába kerül a dolog. Ezt a lényeges és kritikus megfogalmazásom fenntartom. Ember az emberrel valahogy rendezze a dolgát. Ki kell mondani: ki kell mondja az egyház, a püspök, a lelkipásztorok, hogy itt most minden összefogás, minden egységkeresés, minden koalíciós közvetítés önmagában semmit sem ér, hogyha nem tekintünk fel arra az Úrra, aki ezt az összefogást, összetartozást létre akarja hozni. Illuzórikusnak tűnik a dolog. Addig illuzórikus, amíg az ember csak arra gondol, hogy önmagában milyen teljesítmények vannak. Abban a pillanatban, amikor rádöbbenünk, hogy tényleg vannak olyan erők, amelyeket Isten ajándékoz nekünk, minden megváltozik. Nagyon érdekesen fogjuk felfedezni ezeket az erőket. A kétségbeesett ember kinyúl a másik ember keze fölé, és azt megragadja. Az ember, aki erősnek érzi magát, mer kinyúlni az emberek felé. Én azt hiszem, hogy egy olyan világban, amikor eljött az ideje, hogy a magyarnak nem szabad magyarul ütni a másik magyart, hanem meg kell nézni, hogyan lehet felvenni a világ egyéb, nagyon nehéz elemeivel a küzdelmet, akkor el kell jöjjön az a pillanat is, amikor a gyenge el tudja fogadni az erős kezet és az erős kéz ki kell tudjon nyúlni a gyengébb ember felé. El kell kezdődjön a felismerése ennek a csodának, hogy néhány évtizeddel Trianon után megtudjuk mit jelent a magyar egység. Hogy ne egymás szétdarabolására törekedjünk, hanem a szétdaraboltság történetét fordítsuk úgy magunk javára, hogy egy újabb szétdaraboltságnak ne adjunk többet teret.

— Hogyan lehet ezt megvalósítani?

— Csakis úgy, ha felülemelkedünk a saját ideológiánkon, a saját elképzeléseinken.

Elek György