Veres Szabolcs szatmárnémeti születésű, jelenleg Kolozsváron élő festőművész több nemzetközi elismerés után idén megkapta az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat is. Az alábbiakban közöljük a vele készült beszélgetésünket.

— Szatmárnémetiben ötödik osztálytól már a Művészeti Líceumba járt. Hogyan került oda? Már korábban érdekelte a festészet, vagy egy véletlennek köszönhető?

— Körülbelül hatéves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy a festészettel szeretnék foglalkozni, és a szüleim ebben a választásban százszázalékosan támogattak.

— Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen folytatta a tanulmányait. Hogyan látja, egy művésznek feltétlenül meg kell tanulnia a szakmát, hogy aztán tudja, milyen falakat és hogyan dönthet le?

— Mivel négy éve a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen festészet szakon tanítok, többé-kevésbé ismerem az új generáció felkészültségét, hozzáállását a festészethez. Nagyon fontosnak tartom a festészet technikai alapjait és annak elsajátításait. Sajnos, az európai országokban egyre ritkább a festészetnek a gyakorlata, ismeretei inkább elméleti alapokra támaszkodnak, amely szerintem előbb-utóbb dilettantizmushoz fog vezetni. Nyugati országokban a festészet szakos egyetemi hallgatók egyszerűen nem ismerik a táblafestészet alapjait, mivel sok nyugati tanár szerint ez már elavult. Kivételt képeznek az északkeleti német egyetemek, bizonyos angliai egyetemek, illetve pár kelet-európai egyetem.

— 2012–ben lett doktorandusz, de már számos kiállítás, elismerés az öné. Mit jelentenek önnek az elismerések?

— Örülök az elismerésnek, mint bárki más.

— Az RMDSZ díjazása kapcsán: politikum és művész/politikum és értelmiségi viszonyáról mit gondol? Hogyan fogadta ezt a díjat?

— Díjazom az ilyen típusú kezdeményezéseket, mivel országunkban ez elég ritka. Általában a romániai politikai pártok nem foglalkoznak a művészetekkel, elég megszámolni, hány kulturális központot, múzeumot vagy művészt támogatott az utóbbi időben a politika. Elenyészően keveset, ha egy nyugat-európai országhoz viszonyítunk.

— Amikor kiállítást rendez, mi a legfontosabb? A betérő érdeklődők reakciója érdekli? A kritikusoké? A sajtóban megjelenő visszhangok? Egyáltalán: kinek ad és kinek kevésbé a véleményére?

— Egy kiállítás megszervezése elég összetett munka, oldalakon keresztül lehetne írni róla. Bizonyos mértékben érdekelnek a látogatók, a kritikusok véleményei, de nem kell túlságosan komolyan venni őket.

— Az RMDSZ díjátadóján hangzott el a neoexpresszionista kifejezés. Szeretném, ha a munkái kapcsán beszélnénk arról, hogy hová sorolhatók, egyáltalán szükséges-e bármilyen besorolás?

— Munkáimat általában a neoexpresszionista kifejezéssel jelzik. Igen, bizonyos értelemben neoexpresszionista vagyok. Az ilyen típusú besorolásokat előszeretettel használják a könnyebb megérthetőség végett.

— Mi jellemzi a munkáit? Hogyan lehet megkülönböztetni egy Veres-munkát a többitől? Tematikáját, színeit, technikáját stb. tekintve…

— Munkáim általában erősen kapcsolódnak a rút esztétikájához. Általában nap mint nap találkozunk a társadalmunkban fellelhető abnormális, abszurd, groteszk helyzetekkel. Számomra ez egyfajta realitás, amelyben ugyanakkora szerepet kap egy társadalom életében a jó, a rossz, az erkölcs, az erkölcstelen, a kultúrára való igény, vagy éppen a tudatos butítás. Nem idealizálom az adott helyzetünket, inkább egy görbe tükörképet adok arról, ami van, vagy esetleg egy nyugtalanító misztifikált képi világot mutatok be. Hatással van rám minden, ami a világunkban történik, legyen az politika, szociális problémák, manipuláció, erőviszonyok, a természet, irodalom, színház vagy a művészet kapcsolata a mindennapi életünkkel.

— Miként viszonyul ahhoz, hogy a széles társadalom körében alkotások, irányzatok nem igazán ismertek, egyáltalán: a Mona Lisát mindenki ismeri, talán Warholt is, de a kortárs mintha megakadna az emberek torkán — és nem is feltétlenül a minősége/emészthetősége miatt, hanem mert mintha hajlamosak volnánk elfeledkezni a ma élőkről.

— A kortárs művészet főleg Kelet-Európában erősen cenzúrázott. Mondok egy példát. A társadalmunk legnagyobb százaléka a tévét tartja a legfontosabb hírforrásnak, kikapcsolódásnak, vagy esetleg „tanítónak”. (Elenyésző az a százalék, aki még könyvet, verset olvas, színházba vagy kiállításokra jár). Ha bekapcsoljuk a tévét, hány csatorna foglalkozik kortárs kulturális témákkal, problémákkal? És hány csatorna foglalkozik manipulatív módon egy szép, idealizált világ bemutatásával, amelynek a 99%-a hazugság? Képzeljük el, hogy ez az arány megváltozna. Biztos vagyok benne, hogy a világ másképp formálódna, ha lenne egy Seneca-csatorna, Kortárs–csatorna, Színház-csatorna, Umberto Eco-csatorna és csak két ,,butító”-csatorna. A kortárs művészet nagy részben olyan kérdéseket, válaszokat, képi világot tár elénk, amely nem minden esetben szép. Teljes ellentétben áll a többség tudatosan manipulált véleményével, és arra késztet, hogy szabadon gondolkodj, legyen szabad véleményed. A kortárs művészet amiatt nem jut el szélesebb körökbe, mert bizonyos szféráknak jobb, ha az ember nem gondolkodik, nem tesz fel kérdéseket.

Elek György