Ha visszagondolok azokra az évekre, amikor szigorú határok választottak el bennünket Magyarországtól és szöges drótkerítések a Nyugattól; amikor kisútlevéllel mentem át néha Csengerbe, Mátészalkára vagy Fehérgyarmatra, és hazajövet remegve közeledtem az országhatárhoz, hogy sikerül-e a kabát bélésében átcsempészni egy-egy könyvet, az a gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy miben különbözik ma az az ember, aki akkor könyveket csempészett át attól, illetve aki olyan tárgyakat hozott, amiből pénzt csinált? Miben különbözik ma a szellemi termék az anyagi javaktól? Miben különbözik a tudós ember a gazdag embertől? Miben különbözik az a kor a mostanitól? Abban az időben mindenki azt hitte, hogy a nyugat a modern kor Kánaánja, ott mindenki tejben és vajban fürdik, kolbászból van a kerítés; a nyugat az Óperenciás tenger túlsó partja és minden ember vágya, hogy eljusson oda. Az utóbbi huszonöt évben sokan eljutottak ebbe a sokat álmodott világba: voltak, akik elérték céljukat, voltak, akik csalódtak. Az utóbbi egy-két év során egyre több menekült és magát menekülőnek nevező, Közel-Keletről és Afrikából érkező migráns is érkezett Nyugat-Európába. Ők nem csak látni akarják a csodák földjét, hanem le akarnak telepedni, az egykori afrikai gyarmatokról érkezők úgy jönnek, mint abba az országba, amelyiknek fejlődéséért őseik rabszolgaként dolgoztak meg. A végtelenségig lehetne vitatni, hogy kinek van igaza és kinek nincs, de megvitatni sosem lehet. Abban az időben mi, erdélyi magyarok a tiltások ellenére is igyekeztünk folytatói lenni annak a szellemiségnek, amit „a nemzeti újjászületés hajnalán” nagy elődeink ránk örökségként hagytak. A határok eltörlése után a nyugatról ránk törő liberalizmus értelmetlenné tette mindazt, amiért megharcoltunk. Ma már képtelenek vagyunk rá, hogy egységesen állást foglaljunk a közösségünket, nemzetünket érintő kérdésekben? Amit meg tudtunk őrizni a bezártságban és az elszigeteltségben, arról önként lemondunk az idézőjelbe írt szabadságban. Előbb a nyugati liberalizmus célpontjai előtt adtuk meg magunkat, most félő, hogy a migránsok számunkra idegen és erőszakos kultúrájának is áldozataivá válunk. Ezek után újabb kérdés merül fel: miben különbözik az az ember, aki még mindig magában hordja az ősöktől örökölt szellemiséget attól, aki hagyja, hogy magával sodorja a liberális áradat?

Elek György