Március 15-én sokat beszélünk a szabadságról. A szabadság szót a történelem során sokféleképpen értelmezték. A filozófiában a szabad akarattal egyeztetik, és minden ember alapvető jellemzőjének tekintik. Nagyon sokan illúziónak minősítik a szabadságot, de azok is sokan vannak, akik különbséget tesznek a gondolatok és a tettek szabadsága között. Eltérések vannak annak a megítélésében is, hogy mit értettek a szabadság alatt az 1848-as márciusi ifjak, akik közül nagyon sokan börtönbe és bitófára kerültek. Ma is talány, mit kezdtek volna a kivívott szabadsággal.

1848. március 15-ről a legkeményebb diktatúrákban is megemlékeztek, 1990 márciusától más lehetőségek között emlékezhetünk. Huszonkilencedik éve lehetőség van arra, hogy új értelmet adjunk a szabadságnak. Ez a huszonkilenc év viszont arra is megtanított, hogy egyéni és közösségi sorsunkért felelősek vagyunk, élni kell azzal a lehetőséggel, hogy magunk vehetjük át sorsunk irányítását. Ehhez szükség van egy új világkép kialakítására, ha egy számunkra megfelelő egyéni és közösségi életet akarunk élni úgy, ahogy azt jónak és helyesnek látjuk.

Az emberek többsége más és más szabadságra vágyik. Nem mindenki gondolja át, hogy az általa elképzelt szabadságnak milyen következményei lesznek, milyen hatással van az a közösségre. Mindenkinek fel kell nőnie oda, hogy különbséget tudjon tenni a jó és a rossz között. Meg kell teremteni egy olyan morális alapot, ki kell alakítani egy olyan világlátást, ami egyformán előnyös az egyén és a közösség számára, még akkor is, ha mai emberben eluralkodott egy erős vágy, ami arra készteti, hogy megszabaduljon a kötődésektől, azt szeretné, hogy ne várjanak el tőle semmit, ne kötődjön senkihez, semmihez.

Hol vannak a mai márciusi ifjak? — tesszük fel a kérdést minden évben a március 15-i megemlékezéseken. Mit jelent számukra a múlt, mit tesznek a jelenben a jövőjükért? Számonkérni bármit lehet, ha megtettünk mindent, ami rajtunk múlott azért, hogy fiataljaink megállják a helyüket családjukban, egyházi és nemzeti közösségeikben, munkahelyükön… Ha megtettünk mindent azért, hogy megismerjék történelmüket, nemzetük művelődési és tudományos életét.

1990-től napjainkig az idősebb nemzedék egy része azzal volt elfoglalva, hogy lemossa magáról a múltban felszedett, dicséretre nem igazán méltó tetteket. Mások ebben az időszakban akarták megélni azt, amit korábban nem tudtak, nem mertek, nem lehetett. A fiatalokat legtöbbször statisztáknak használták, néha annyira látható módon, hogy ők beleuntak az egész történetbe, és ha csak tehetik, félreállnak. Pedig az idősek feladata az lenne, hogy kineveljék az utódaikat, hogy egy bizonyos korban nyugodtan hátraléphessenek abban a tudatban, hogy van ki továbbvigye a szabadság zászlaját. Március 15-én az ünnepi szónokok a magyar jövőről beszélnek: a magyar jövőt féltik, annak bizonytalansága miatt aggódnak ahelyett, hogy életképes, kitartó, küzdő, helyben maradó, elégedett, boldog utódokat nevelnének.

Március 15-én sokat beszélünk a szabadságról. Ez nem megnyugtató, hiszen ha mostanra kivívtuk volna a szabadságunkat, nem lenne miért beszélni róla.