Csütörtökön a posztModern Távlatok Művelődési Műhely új székhelyén, az Erdős-emlékház földszinti termében egy fokozottabb intellektualitás és hangsúlyozottabb közösség jegyében tartotta ülését, melynek témája a halhatatlanság volt.

Antropológiának, történeti kérdésfelvetésnek vagy vallásfilozófiának tekinthető-e Friedrich Nietzsche, Mircea Eliade és Kerényi Károly halhatatlanságról szóló sok megnyilatkozása? — tette fel a kérdést előadásának elején Kereskényi Sándor. Egyáltalán, lehet-e beszélni a halhatatlanságról anélkül, hogy ne kevernénk össze a hitet a gondolkodással, a filozófiát a vallással, a vágyat a valósággal? Az említett gondolkodóknál például keveredik a halhatatlanság két közismert elképzelése: 1. a lélek, mert nemesebb, túléli a testet (görög-latin filozófia), illetve 2. a feltámadás során a lélek újra egyesül a testtel (keresztény gondolat). Mindemellett a feltámadás puszta reménye a gyengének (Nietzche), lételméleti képtelenség, finomabban utópia (Eliade), történelmi, sőt, történelemellenes abszurdum — gondolkodó az „idill” kronotoposzával próbálja körülírni, és az idill vágyát abból eredezteti, hogy az esendő ember szeretne Istenhez hasonlítani, vele azonosulni, pontosabban egyesülni. Eközben azonban Isten maga is „emberi projektum”, nemcsak ontológia kivetítés, hanem históriai terv is, ilyen értelemben az emberi történelem legnagyobb terve.

Kereskényi hangsúlyozta: a három nagy kulturális személyiség „tudományos büszkeségből” lemondhat a halhatatlanság igényéről, azonban az emberiség (sőt, ők maguk is, mint „magánemberek”) nem tud elszakadni ettől az ősrégi reménytől. Ez benne van a posztmodern elitkultúrában (lásd Lars von Trier filmjét) vagy a populáris kultúrképzeletben (mint például Roland Emmerich filmjében). Nagyon erős az ifjúságnak, a testi és lelki megfelelésnek, a szexuális teljesítőképességnek, a hatalmi helytállásnak a bálványozása. Hiányzik az aszkézis, a léttel szembeni szelíd, csodálkozó alázat, az élet „odaadásának” igénye, a „felajánlás” nem kiüresítő, hanem megtartó gesztusa.

Felician Pop, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, „a halhatatlanság kultúráinak” kellékeit vizsgálta: az egyiptomi és tibeti halottkultusztól kezdve a posztmodern „életművészetig”. Andy Warhol művészetéről szólva kiemelte: tudatosan szembefordult Walter Benjamin mindmáig mérvadó (sokszor Adorno által közvetített) tömegkultúra-ellenes esztétikájával, és a Gadamer-féle hermeneutikai elitfogalommal is. A mai halhatatlanság-felfogások és életértelmezések problémája az elit és a tömeg közötti, egyre átláthatatlanabb távolság, amelynek felszámolása óriási kihívás minden becsületes értelmiségi számára.

Király Lajos református lelkipásztor a Fabiny Tibor meghonosította bibliai hermeneutika eszköztárát alkalmazva közelítette meg a kérdést. A teológiai következtetéseket összevetette a személyiséglélektan és a kultúraszociológia eredményeivel. Hangsúlyozta: a lélek fogalma jellegzetesen görög elképzelést tükröz, míg az ószövetségi antropológia felfogása sajátosan közel-keleti képződmény. A kanonizált Újszövetség kultúrtörténetileg a földközi-tengeri szinkretizmus eredménye. Ez azonban mit sem von le a „feltámadás eszméjének” rendkívüli értékéből, hiszen az erkölcsi tanítást és szellemi méltóságot adhat az elit és a tömeg emberének egyaránt.

Elek György a halhatatlanság, illetve a mulandóság problémáját a kulturális és irodalmi divatok összefüggésébe helyezte. Némi iróniával beszélt arról, hogy a korunkra jellemző medialitás megkönnyíti a középszerűség diktatúrájának kialakulását. A manipulált közvélemény torz tükrében még a remekművek utóélete is állandóan változik (legjobb példa erre József Attila és Illyés Gyula költészete). Továbbra is meghatározó az ideológiai befolyás, de így van ez Eötvös Józseftől Eszterházy Péterig. Minden korban másként fogalmazódik meg, hogy mi az érték, de a korokon belül is egyes csoportosulások nem ugyanazt tekintik értéknek, mint egy másik csoportosulás tagjai.

László Róbert, a hagyományőrző forrásközpont igazgatója hozzáfűzte, hogy a mai kultúrában mindent egy ideológiai irányzat határoz meg, így bármi megdicsőülhet vagy lejáratható. Úgy vélte, az információs társadalom mítosza eltakarja azt a tényt, hogy az emberek folyamatosan hasznos információkat kapjanak és a tényeknek megfelelő tudás csak arra szolgál, hogy hangzatos, eladható legyen.

Nagy Gyula magyartanár szerint a kultúra nagy kérdéseinek oktatásbeli megjelenítése évtizedek óta válságban van. A magyartanításban például az elmélet eluralkodott az élmény rovására — a tanulóknak megtanítják az irodalom divatos fogalmait, de nem részesítik őket abban az irodalmi élményben, ami kitartó olvasóvá nevelhetné őket. A posztmodern megközelítések sokszor mesterséges koloncként nehezítik az értékkel való találkozást.

Veres István újságíró-könyvtáros feltette a kérdést: mit nyújthat a posztmodern kultúrafelfogás a nemzeti értékek vagy az emberiség, mint közösség számára? Ha a halhatatlanság záloga a kulturális közösség, akkor körülírható-e ez a posztmodern egyénkultuszban? Thoroczkay Sándor történelemtanár Berzsenyit idézve hangsúlyozta: a legszebb tudomány is megtorpan a lét végső kérdéseinek a kapujában, ezért még a tudósok sem élhetnek hit nélkül. Sütő Tamás főiskolai hallgató a pályakezdő értelmiségiek nehézségeire utalva kifejtette: egy méltatlan ember sokszor csak a halhatatlanság valamiféle eszméjébe tud kapaszkodni, mint az emberi méltóság visszaszerzésének reményébe.