A Szatmárhegyi Református Egyházközség szombaton immár hetedik alkalommal rendezi meg a Krüzselyi Erzsébet Szavalóversenyt, amelyen az egyházmegye fiataljai vesznek részt — tájékoztatta szerkesztőségünket Kovács József szatmárhegyi lelkipásztor.

November 16-án, szombaton hetedik alkalommal kerül megrendezésre a Krüzselyi Erzsébet Szavalóverseny, amelyik a református gyülekezetek szavalni szerető vallásórásait, kátésait és ifiseit gyűjti össze, hogy művelődjenek és kicsit más formában, hitben együtt növekedjenek — tájékoztatta lapunkat Kovács József lelkipásztor, a verseny főszervezője. A rendezvénnyel a szatmárhegyi gyülekezet azt az akarást jelzi, amellyel ápolni kívánja a költőnő emlékét, humanitását, Istenbe vetett hitét pedig a jelenkor számára állítja szép példának. A tekintélyes mennyiségű irodalmi hagyatékból 2019-ben az idővel kapcsolatos művek kerültek előtérbe. A költőnő kettős érzéssel viszonyult az idő problematikájához. Tényként kezelte, hogy az idő telik, tehát megállíthatatlan, visszafordíthatatlan, így válik múlttá. Ezért vagy úgy érezte, hogy a könyörtelen nagyúr rabként tartja őt, vagy pedig az öröm és a határtalan lehetőség tárházát fedezi fel benne. E kettő közötti feszültséget érezhetjük a versekben, prózában. Így énekli meg az ifjúság lassú eltűnését, a szerelem megfakulását. Eltűnnek a szerető szívek is. Eltűnik a fény, a hang, az egészség. Még az olyan lételemnek tűnő dolgok, mint a békesség és a béke sem állandók (a költőnő két világháborút is megélt annak minden gyötrelmével), ahogy az anyagi biztonság sem (nagybirtokos családból származott, de az államosítás miatt teljesen tönkrement, végül unokaöccse szatmárhegyi házában húzta meg magát).

A versekben feldolgozott idő másik vetülete a jövő. Ez mások számára tele van ugyan lehetőséggel, de egy mozgásában, hallásában és látásában korlátozott személy számára inkább az örömtelenség, az egymás utáni napok sivársága, a bizonytalanság, az esetleges rossz döntések, a kilátástalanság, reménytelenség tárháza. Ezekben a fajta versekben sokszor prófétai lelkülettel prognosztizál. Kérdései a következők: mi lesz, ha a technika fejlődése rossz irányba fordul, ha a természet pusztulása már feltartóztathatatlan? Mi lesz, ha elveszítjük szeretteinket, példaképeinket, velük együtt nemzeti öntudatunkat? Mi lesz, ha a szeretet sokakban megfakul, és az eddig nagyra tartott, féltve őrzött szellemi, erkölcsi, hitbeli értékek megfakulnak, avíttá válnak?

Csak a távoli jövő — az elmúlás utáni — hozhatja meg a végső békességet. Ez az Isten által megígért „színről színre látás”, az örök élet, az üdvösség, a mindenféle földi tehertől való megszabadulás, a végső isteni igazságszolgáltatás. Érdekes módon a távoli jövő mellett a jelen örömmorzsái lazítják ezt a kemény témát. A költőnő a jelen, a most sokféle áldását, szépségét fedezi fel azokban, akik még körülötte vannak. A természet elemei, a fák, a vizek, a madarak, a vadak, a kedvenc háziállatok számára elcsendesedést, megnyugvást jelentenek. Az elmélkedés, imádság, az istenkeresés mindennapi elfoglaltsága számára az ihlet forrásává válik. Az idővel kapcsolatos elmélkedések egyik végkicsengése: felelősséggel kell élnünk a mában, mert minden tettünknek következménye lesz. Az idő Ura egyszer számadásra hív.

A szavalók és felkészítők ezekkel a kérdésekkel szembesülhetnek, s az írások értelmezésével maguk kell megtalálják a választ, nekik kell oldaniuk e feszültséget — mutatott rá a verseny felvezetőjében Kovács József lelkipásztor.

A verseny előtt Ilonczai Zsombor szárazberki lelkipásztor osztja meg igei gondolatait. A zsűri tagjai: Kovács Noémi tanítónő, Pap Gábor író, Varga Szilárd Csaba lelkipásztor, költő, László Lóránt igazgató, Varga Sándor színművész.

Elek György