Már rég elhalkult a virágvasárnapi hozsánna. Már sokan a „feszítsd meg”-et kiáltók közül is önmarcangolva szétszéledtek, s a nagypénteki Golgotáról csak a kereszt árnyékán csúszott alá a sápadt holdfény, végigsimítva a megolvadt vércseppeket, a szegek helyét és a szálkák között a kalapácsütések nyomait. Minden elcsendesedett már. A hajnali szürkületben két virrasztó, imádkozó asszony készült a rögtönzött sírhoz, szomorú kötelességüket elvégezni. Azt, amit nagypéntek este már nem tudtak befejezni. Annyi csalódás, annyi szenvedés, annyi fájdalom után még a csend is mélyebb volt, mint máskor. Már a kutyák sem ugattak, és a gépies készülődésben az asszonyok emlékeiben még ott volt a vállon reccsenő kereszt súlya, a töviskoronás fő szomorú nézése, az Éli-Éli kiáltás rekedt lemondása és a könyörgés tiszta lelke. Bocsáss meg nekik, Atyám! A sírt pedig próbált vitézek őrizték. A hajnalban meg-megvillant a sétáló őrpárok dárdáján a fény. Nem féltek ők semmitől, a halállal is sokszor szembe néztek már. S a gyenge asszonyok mégis szembenéztek ezekkel a zord, kemény katonákkal.

Hányszor éljük át mi magunk is a fájdalmak magányát, hogy egyedül hagynak a legjobb barátaink, és hogy úgy érzed, egyedül emeled csak az életed keresztjét. Sok nagypéntek van már mögöttünk, de kevés az erőnk, hogy szembenézzünk a valósággal.

Sokszor őrzik még a magyar álmainkat. A gyötrődő nehéz álmokat. A gyermekeink honkereső álmát, az anyák vigyázó álmát, a hajnalváró édesanyák imáját. Vajon a mi életünk hol van az öklöt rázók, „feszítsd meg”-et kiáltók, átkozódók vagy megfélemlítettek között, akik félnek Jézus Krisztust kiáltani, mert lehet, hogy ezért fényes fegyverrel kell szembenézni a hitünk miatt? Inkább mi is eltemetjük Jézust, és csak nagypénteki sorssal tudunk élni?

A két gyenge asszony azon a kora hajnalon mégis elindult. Ismét földindulás volt, mint a megfeszítés után. De amíg a nagypénteki bűnt temetett, ez a második sírt nyitott, angyalérkezéssel, isteni üzenettel, aki a munkáját végezve ráült az elhengerített kőre, mintha ezzel is bizonyítani akarná Krisztus győzelmét. És a büszke őrzők halálos sápadtságot mutattak. De az Úr nem őket kereste az angyali szózattal. Mert aki Jézushoz készül, azt megvigyázzák az angyalok.

Kedves testvérem! Te most honnan jössz és hová készülsz? Ott vagy a Jézust temetők között, megváltatlan bűneiddel, elnyomott hiteddel, keserű magányoddal? Vagy jössz a húsvétra, hogy meglásd a csodát, és hogy te is az evangélium hirdetője légy, hogy megtapasztald a feltámadott Jézus Krisztus dicsőségét. Ne féljetek hát az árnyékból a fénybe lépni, a keserű, fájdalmas éjszakákból kilépni és hirdetni a félelmetes hold legyőzését! A megtört asszonyi szívekben az öröm ujjongása boldogságot duzzaszt. Él a Krisztus, nincs már ott, ahol feküdt. Rohannak a jó hírt vinni.

Keresztyén testvérem! Viruljon ránk egy ilyen húsvét! Legyünk mi is részesei a krisztusi csodának! Hirdessük a Feltámadott dicsőségét! Azzal a felszabadult boldogsággal, amellyel Mária Magdaléna és Mária tették azt.

Ez a feltámadási öröm és az Úr Jézus Krisztus szeretete tegye áldottá és meghitté egész húsvétunkat, hogy minden emberi gyarlóságunkat félretéve, Ő általa megváltva hirdetői legyünk Jézus feltámadásának. Ő adjon áldott, békés, hittel teli, boldog húsvétot!