Az egyesületek, alapítványok is mindent megtettek annak érdekében, hogy a legtöbb rászorulónak segítséget nyújtsanak. Az ünnepek idején, amikor kicsit lenyugszunk, elmélyülünk gondolatainkban, az elmúlt évünkben, rádöbbenünk, hogy az alapítványok mögött lelkes emberek vannak, akik nélkül nem működnének a segítő akciók. Lapunk hasábjain is többször számoltunk be a Segíts te is! – Ajută şi tu! Egyesület tevékenységeiről, felhívásairól. Most Pop Leilával, az egyesület elnökével, mozgatórugójával beszélgettünk a kezdetekről, a mindennapi nehézségekről, a kedvezményezetteikről, sikereikről, örömeikről.

— A Segíts te is! – Ajută şi tu! Egyesület mára már jól ismert a szatmáriak körében. Mesélj arról, mikor és milyen indíttatásra jött létre a jótékonysági egyesület.

— Az alapítvány 2017-ben lett bejegyezve, előtte öt éven keresztül mint mozgalom működtünk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én a Dräxlmaier gyárban dolgoztam mint munkás, majd egy kicsit feljebb léptem a ranglétrán, és lett egy kisebb csoportom, akikkel foglalkoztam. Itt volt egy hatgyerekes édesapa is — a család ma is a kedvezményezetteink között van —, aki munka közben rosszul lett az éhségtől. Nem nagyon beszélt senkinek a gondjairól, igyekezett egyedül megoldani azokat. Amikor rosszul lett, mentőt hívtunk, és az ápolása közben beszélgettünk kicsit, akkor mondta el, hogy két napja éhen feküdtek le a feleségével. Akkoriban az Ostrovului utcában laktak egy egyszobás kicsi albérletben, és miután kifizették a költségeiket és az albérletet, már alig maradt pénzük élelemre, mivel csak ő keresett, a feleségének hátgerincproblémái vannak. A kevés kis élelmet a gyerekeknek adták, ő és a felesége éheztek. Az eset után beszéltem a mesternővel, akinek a segítségével a gyárban a főnökség által jelentős élelmiszer-adományt sikerült összegyűjtenünk pont karácsony előtt. Annyi élelmiszert vittünk nekik, hogy négy hónapig nyugodtan megéltek belőle. Ennek az akciónak ugye híre ment a gyárban, és már rögtön szóltak egy másik esetről, mégpedig arról, hogy Gombáspusztán van egy problémás család: az anyuka szó szerint kidobta a kuka mellé a gyermekét, az apa megtalálta, és ő nevelte egyedül. Nagy szükség volt segítségre, hisz se víz, se villany, se fűtés nem volt a disznóólnak épített, s utólag kicsit megmagasított szobácskában, ahol az apuka a gyermekével lakott. Férjemmel, Zsoltival kimentünk megnézni, miről is van szó, ha már így számítanak ránk. Én is, Zsolti is sokkot kaptunk, és végigsírtuk az utat hazafelé. Itthon gyorsan összeszedtük a gyerekeinktől megmaradt ruhákat, de a használaton kívül levő tányérjainkat, poharainkat is odaadtuk. Zsolti fogott egy akkumulátort, feltöltötte, és azt is elvittük az apukának, így akkumulátorról lett egy kis égő, amit használhattak, s azt minden második héten mentünk feltölteni. Abba az épületbe nem akarták bevezetni a villamos áramot, mert többen laktak a hosszú épületben. Itt is segítettünk, amivel tudtunk. Ezután pedig egyik eset követte a másikat, és azt vettük észre, hogy már nem csak mi segítünk, hanem egyre több ember áll mellénk. A Fecebookon csináltunk egy csoportot, ahol az volt a nevünk, Segíts te is! – Ajută şi tu! Akkor többnyire ruhaadományok érkeztek, mi pedig vittük ezeket a rászorulóknak. Hírünk szájról szájra ment, és azt vettük észre, hogy már 41 családról gondoskodunk. Volt egy rossz tapasztalatunk is, amikor azzal gyanúsított meg bennünket egy hölgy elég csúnyán, megalázó módon, hogy biztosan nekünk kellenek az adományok, és azokat mi eladjuk. Ez annyira megviselt, hogy kórházba kerültem. Miután kijöttem a kórházból, Vasvari Viorel ügyvéd meglátogatott — ő támogatott bennünket a jótékonysági akcióinkban —, és megkérdezte, mi a gond. Akkor elgondolkodtam azon, hogy abbahagyom, de aztán csak sajnáltam a családokat, akik számítottak ránk. A jótékonykodás mellett három váltásban dolgoztam a gyárban is, hiszen mi is meg kellett éljünk valamiből. Ekkor született az ötlet, hogy egyesület formájában folytassuk tovább. Így bejegyeztettük a Segíts te is! – Ajută şi tu! Egyesületet, melynek én lettem az elnöke, Vasvari Viorel az alelnöke, a férjem, Zsolti pedig az adminisztrátor, sofőr, mindenes. Férjem és fiam megrajzolta a logót, és azóta tevékenykedünk.

— Olyan együttérzéssel, beleéléssel meséltél a családok, emberek történetéről, mintha te is átélted volna a nehéz pillanatokat…

— Rólam tudni kell, hogy nehéz helyzetű családban nőttem fel, kilencen voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Olyan hétéves koromig jó életünk volt, édesapám kőműves volt, anyukám hol virágokat árult, hol kézműveskedett, mindenből megpróbált pénzt csinálni. Az anyai ági nagymamám halála után viszont a szüleim elzüllöttek, anyukám depressziós, apukám alkoholista lett, mindketten sokat ittak. Odáig fajult a dolog, hogy áron alul eladták a blokklakást, amiben éltünk, elitták a pénzt, mi pedig utcára kerültünk. Szegény testvéreim édesanyámmal együtt Nagybányára kellett menjenek, ahol végül utcára kerültek, mert az apai ági nagymamám kitette őket a lakásból, mivel apám semmivel nem támogatta őket. Én és két testvérem Szatmáron maradtunk, 14 éves koromtól dolgoztam. 16 éves koromtól csináltak nekem is munkakönyvet, sose fogom elfelejteni, annak örültem a világon a legjobban. Én és egyik húgom dolgoztunk, harmadik testvérünk iskolába járt, nem hagyta a tanulást. Mi hárman albérletbe kerültünk, próbáltunk magunkon és a családunkon is segíteni. Elmondhatom, hogy nagyon sokat köszönhetek Merk Mihály atyának, mivel ő volt az, aki megfogott, nem engedte, hogy elzülljünk, ő mindig tanított. Ott volt 2–3 nyakleves nekem is, nemcsak másoknak. A pap bácsi mellett tevékenykedett egy kedves nővér a Szentlélek-templomnál, ő is sokat segített. Már akkor úgy gondoltam, hogy azt a sok jót, amit kaptam, valahogy vissza kell fordítsam. Aztán férjhez mentem, lett nekem is két gyerekem, Szabi és Erika. Mi is nehezen éltünk, mert akkor a gyereknevelési támogatás még nem volt olyan nagy. Volt olyan eset, hogy fizetésről fizetésre éltünk. Hogy nekünk is legyen egy-két háztartási gépünk, részletre vettük ezeket banki kölcsönnel. És azért, hogy mi ezt tudjuk fizetni, muszáj volt magunktól mindent megvonni, és feküdtünk le mi is úgy, hogy nem volt mit enni. Ezért tudtam átérezni az apuka helyzetét.

— Az egyesület tevékenységében segítenek a családtagjaid?

— A férjem ugye szintén az egyesület vezetőségi tagja, míg a gyerekekbe beleneveltük a segítségnyújtás fontosságát. Most jött el az az idő, amikor a fiam azt mondja, hogy szereti az alapítványi munkát és ami ezzel jár, de azért néha próbáljam kihagyni egy-egy aktivitásból. Én nem erőltetem, ha nem akar jönni, de végül csak velünk tart, mert szereti a gyerekeket, ő az a személy, aki vonzza a kicsiket. A lányom mindent nagyon szeret csinálni, segít mindenben, de mondja, hogy addig számíthatunk ilyen mértékben rá, amíg el nem megy Magyarországra, ugyanis ott szeretne továbbtanulni.

— Hány családról gondoskodtok rendszeresen az egyesület segítségével?

— Eddig 41 családunk volt, de az egyik talpra állt. Kivándoroltak Németországba, ott dolgoznak, és rendszeresen küldenek most már egy kisebb összeget, hogy egy család számára vásároljuk meg a szükséges élelmiszert vagy egyéb dolgot, amire a család gyerekeinek szükség van. Minden jel arra mutat, hogy még három vagy négy család fog önállósodni, és nekik már nem kell majd segítenünk. Úgy kell elképzelni, hogy a 40 családból nem kell mindenkinek folyamatosan segítenünk, kb. 25 család van, amelyeknél folyamatosan ott kell lennünk, hogy segítsünk, hogy próbáljuk őket jó útra terelni. Az, hogy mi mindig segítünk nekik, nem elég, önállóságra kell segítsük őket. Az egyesületen belül van egy belső szabályzat: minimum egy személynek dolgoznia kell a családfenntartókból, de ha lehet, akkor mindkettőnek. Van olyan család, ahol folyamatosan ott kell lenni, figyelni kell rájuk.

— Milyen gondokkal szembesülnek a családok?

— Van egy család, ahol az apuka nemsokára elveszíti az egyik lábát. Egy 35 év körüli férfiról van szó, aki külföldön építkezésen dolgozott, megvágta a lábát, s mivel nem kezeltette ki, elfertőződött az egész lába, és mire orvoshoz került, csak kezelni tudták, de most közölték velük, hogy le kell vágni a beteg lábat. Ebben a helyzetben is igyekszik gondoskodni a családjáról, ahogy tud.
Sok családban az apukák okoznak fejtörést. Van olyan esetünk, hogy egy apuka 13 helyen dolgozott, mire megtalálta a helyét, most már két éve van egy munkahelyen, remélem, itt megáll. Van egy édesanyánk is, aki nagyon szeretne menni dolgozni, mivel hat gyermeke van, és szüksége van a pénzre, de mivel túlsúlyos, és cukorbetegségben szenved, eddig nem járt sikerrel a munkahelykeresés során, pedig kereskedelmi tapasztalata van. De pozitív példánk is van. Van egy kislány, akire nagyon büszke vagyok, hiszen a nehézségek ellenére most már Debrecenben dolgozik asszisztensnőként az egészségügyi rendszerben. Az ő szülei betegnyugdíjasok, az apuka viszont lépcsőházak takarítását is vállalta, hogy plusz bevételre tegyen szert. Ők nem beszéltek senkinek arról, hogy segítségre szorulnak, véletlenül derült ki, és azóta támogatjuk őket is, amikor szükséges. Itt a szülők mindent megtettek, hogy a lányuk álmát valóra váltsák, és Magyarországon tanulhasson tovább.

— Az egyesület mivel segít a leggyakrabban a családoknak? Mire van szükségük?

— Mi leginkább élelmiszerrel segítünk. A családoktól azt kérjük, hogy fizetésükből, bevételeikből próbálják kifizetni a rezsiköltségeket, az albérletet, mivel a legtöbben albérletben laknak. Ha ezeket kifizetik, mi segítjük őket, amivel tudjuk. Tehát leginkább élelmiszerre, időnként cipőkre, ruhákra van szükségük. Jelenleg a legdrágább dolog már az élelmiszer. Próbálunk segíteni, de nem csak alapélelmiszerrel, hanem ha egy család felhív, és elmondja, hogy nincs mit főzniük, akkor kérem, hogy beszélhessek a gyerekkel, és tőle megkérdezem, mit enne szívesen. Ha azt mondja, hogy húslevest enne, akkor elmegyek, megveszem a csirkét vagy a rántani való húst; azért, mert szegény, még ő is vágyik rá.
Nagyon sok ember ruhával segít. Mindig elfogadjuk, mert közben küldünk más egyesületek rászorulóinak is. Nálunk az egyesületben nincs szükség annyi ruhára, mert mi úgy próbáljuk ezeket a családokat tanítani, hogy ha kinőtte a gyereked a ruhákat, mosd ki, és add tovább más családnak.

— Az ünnepi időszakra összegyűlt a szükséges cipősdoboz-mennyiség? És élelmiszercsomag is jutott mindenkinek?

— Hála Istennek a cipősdoboz-akció sikeres volt, összegyűlt a szükséges mennyiség, sőt, az 1–6 év közötti gyerekek az ünnepek után kapnak még egy-két dobozt. Az ebbe a korosztályba tartozó gyerekek számára nagyon sok felajánlás érkezett, egy óvoda gyermekei is nekünk gyűjtöttek.
Most boldogan mondhatom, hogy élelmiszer is elegendő gyűlt az ünnepekre, és hála a Tarr Beton Kft.-nek még januárban is biztosítani tudjuk az élelmiszereket a családoknak. Egy Németországban dolgozó fiatalembernek hála mosószert kaptunk, öblítőt, amit eddig soha nem adományoztak nekünk, pedig sokszor erre van a legnagyobb szükség. Ő 10 család számára elegendő élelmiszert is adományozott, akárcsak egy három anyukából álló csoport, akik szintén annyi élelmiszert adományoztak nekünk, hogy másik 10 család számára tudtuk biztosítani az élelmiszercsomagot. A rendőrségtől is kaptunk több zacskó édességcsomagot. A Bethlen Gábor Alapnak köszönhetően nyertünk egy pályázatot, amely révén tudtunk venni fertőtlenítőszert, maszkokat, míg egy másik pályázat révén sikerült felszerelni az irodánkat laptoppal, nyomtatóval, papírvágóval. Ezért nagyon hálásak vagyunk. Sokan kérik, hogy küldjünk képeket, amelyeken ott vannak a gyerekek, de ez nem mindig egyszerű. Vannak családok, akik megengedik, hogy fotót készítsünk, de arra kérnek, hogy ne posztoljuk a Facebookon, mert a gyermekekkel nagyon csúnyán viselkednek az iskolában, olyan durva sértegetésekkel illetik őket, hogy sokszor már az utcára sem akarnak kimenni. A gyerekek többsége az Aurel Popp Művészeti Líceumba, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumba, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumba, illetve a 21-es iskolába jár, és szégyellik, ha felismerik őket a csoportba feltett fotókon.

— Mire vagy a leginkább büszke az alapítványi tevékenység során?

— Arra vagyok a legbüszkébb, hogy voltak táboraink, gyermeknapjaink, melyeket mi szerveztünk kiskorú önkéntesekkel, és soha nem volt semmi baj, nem kellett féljünk, jó gyerekek voltak. Büszke vagyok, amikor a kedvezményezetteinkről csak jót hallok, azt, hogy tényleg mennek iskolába, és hogy mindennek örülnek, soha nem mondják, hogy nekik sokkal több kell, hanem olyan kis rendesek.

Sógor Beáta