A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében meghívott előadó, polgármesterek és önkormányzati képviselő beszélgetett az önrendelkezés és az önkormányzatiság lehetőségeiről, problémáiról, valamint a nehézségek okairól, az okok forrásairól.

A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs egyetemi tanár, Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere, Ilyés Gyula, Vetés, valamint Márton Zsuzsanna, Egri község polgármestere és Véron András megyei tanácsos (Tasnád város volt alpolgármestere és polgármestere). A beszélgetést moderálta: Elek György.

Véron András visszament egy kicsit az időben. Tanácsos volt még az önkormányzatiság kialakulásának elején, amikor még Bukarestből csepegtetve adtak pénzt a helyi tanácsoknak. Akkor minden nagy cég a megyének adózott, később a nagy cégeket Bukarestben jegyezték be, hogy ott adózzanak. Korábban sokat engedett meg az önkormányzatoknak a bukaresti centralizált hatalom, bár akkor is ragaszkodtak a székükhöz és ahhoz, hogy ők mondják meg, ki, mit és hogyan csináljon. Ezért van az, hogy minden eszközt felhasználnak, hogy amit csak tudnak, elvegyenek a megyéktől. Az önkormányzatiság szép dolog lenne, de a kormány a prefektúra segítségével igyekszik akadályokat gördíteni annak működésébe. A baj az, hogy az önkormányzatok nem mernek szembemenni a prefektúrával.

Mi az oka annak, hogy egy választott vezető döntését felülírhatja egy kinevezett személy, a prefektus? — tette fel a kérdést Elek György.

Nagyon sok ok van — válaszolt Véron —, amiért kerüli a konfliktust a polgármester. Sajnos még olyan rendszerben vagyunk, ahol ennek a hátulütője bumeráng jellegű. Elég gyakran a bumeráng nem ott csapódik le, ahol kellene. Tehát nagyon sok hiányosság van még az önkormányzatiságban. A törvény sokszor nagyon jó, de az alkalmazását bonyolítja az alkalmazási mutató. Van egy visszarendezési folyamat, sok a megkötés. Milyen önrendelkezés az, amikor Bukarestbe kell eljárni minden jóváhagyásért, miközben Szatmárnémetiben minden intézménynek van kirendeltsége? Ha a polgármester időben akar elvégezni dolgokat, akkor ha nincs olyan embere, akire rábízhat komoly feladatokat, ő kell elmenjen Bukarestbe külön költségen, külön időt szánva arra. Az itt működő intézmény alkalmazottai pedig lógatják a lábukat és felveszik a jó fizetést. Ez a hiányosság meglátszik a községeknél is. Ha kell egy építkezési engedély, egy szociális ankét vagy bármilyen igazolás, el kell menni Szatmárnémetibe, mert helyben vagy nincs olyan szakember, vagy azt a tisztséget olyan személy tölti be, akinek nincs joga aláírni azt a dokumentumot. Ezek olyan problémák, amelyek jelen pillanatban még nincsenek úgy megoldva vagy úgy lebontva olyan rendezési körökre, hogy az működőképes legyen. Nem úgy van, hogy elmegy egy ember Bukarestbe, és megkap három engedélyt, hanem miután eggyel visszajön, értesítik, hogy kell egy másik, majd egy harmadik. Ugyanilyen problémák vannak a megyei tanácsnál is. Többször kell összehívni rendkívüli ülésre a tanácsot, mert jóvá kell hagyni olyan dolgot, ami egy folyamat része, egyszer már jóvá volt hagyva egészében, így értelmetlen külön pontokként is jóváhagyni, de ezt követelik. Volt olyan hónap, hogy két-három rendkívüli ülés volt, hogy egy pályázat tudjon haladni. Véron szerint az önkormányzatok nem úgy működnek, ahogy működniük kellene, elméletben nagyon szépen hangzik az önrendelkezés, de a gyakorlatban még van javítanivaló.

Ilyés Gyula az elhangzottakhoz hozzáfűzte, hogy jó felvetés volt Frigy Szabolcs részéről a mozaikszerű önkormányzat fogalma. Az önkormányzatok jelenlegi formájában történő működtetésének történelmi okai vannak, és meghatározzák a mostani decentralizációs vagy centralizációs kérdéseket. Ilyés számára nagy élményt nyújtott, amikor az 1990-es években az Amerikai Egyesült Államokban szerzett tapasztalatot az ottani önkormányzati munkáról. Ott-tartózkodása idején be lehetett tekinteni a teljes társadalmi berendezkedésbe is. Az ott eltöltött időszakban szerzett tapasztalatok egész más megvilágításban mutatták meg az önkormányzatiságot. Amerikában még nem értették, de később sokat beszélgettek róla, és elgondolkodtak azon, ami ott történt. Egy Szatmárnémeti nagyságú városban elmentek különböző bizottsági ülésekre, és megtapasztalták, hogyan működnek ott a dolgok. Ott megvannak a lehetőségeik különböző civil szervezeteknek is, hogy elmenjenek a szakbizottsági ülésekre. Itt tárgyaltak meg olyan dolgokat, mint például az építkezési engedélyek kiadása. Ez át kell menjen egy hosszú szűrőn és vitákon. Figyelembe vettek minden szempontot, hogy az az épület ne sértse senkinek az érdekeit. Minden szempontot szakszerűen tárgyaltak, nem pedig politikai érdekek szempontjából. Ott voltak olyan alapelvek, amelyek Ilyésben mindmáig megmaradtak. Nem mindig az a jó döntés, amit egy városvezető vagy egy szakember kidolgoz, vagy amit megterveztet a legjobb szakemberekkel, hanem az, amikor elmondják a véleményüket, és azokat összeegyeztetik az érintettek. A legjobb megoldás mindig az, ami a közösség által elfogadott. Ehhez szükséges, hogy különböző kis csoportok érdekei érvényesüljenek. Végül a határozattervezetet meg kell szavazza a tanács, de amíg arra sor kerül, addig különböző mozaikcsoportok véleménye is meghallgatásra kerül. Nálunk ez úgy működik, hogy megkérdezik, ki van mellette, és a többség dönt, a többi mondhat, amit akar. Amerikában a társadalom úgy alakította ki a saját önkormányzati rendszerét, hogy maximálisan odafigyeljen és nyitott legyen a különböző véleményekre. Szem előtt tartja a közösség fejlesztését, de megtartja azt az intézményes mechanizmust, ami biztosítja a döntéshozatalt.

Szatmárnémetiben az első szakaszban megteremtődtek a demokratikus struktúrák, de teljesen más volt minden, mint ma, a költségvetés is teljesen másképp alakult. Ami lényeges: sem a polgármesternek, sem a tanácsosoknak nem volt gyakorlatuk. Az első tanácsülésen ott voltak az RMDSZ-esek és a PUNR-sek, s az utóbbiak felháborodtak, amiért többen magyarul beszéltek. Az akkori tanácsosok közül sokan évekig ott voltak a kommunista vezetésben, és nem tudták elfogadni, hogy abban az épületben lehet magyarul beszélni. Nem is a magyar szóval volt a bajuk, hanem azzal, hogy az abban az épületben hangzott el. Lassan összerázódtak a dolgok, de abban a helyzetben voltak nehézségek. Közben módosult a törvény, és kezdtek nyitni: voltak közviták, transzparencia stb., de még mindig nem elég nyitottak a jogi és a mentális keretek biztosítására. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy ha egy párt kulcspozícióba kerül, akkor startból ő a legokosabb, és mindenben tud dönteni. Nincs igénye a másokkal való konzultálásra. A másik, ami kötődik ehhez, az a centralizáció és decentralizáció kérdése. Ilyés ezt is amerikai példával magyarázza. Az amerikai közösségek úgy alakultak ki, hogy ment egy csoport a hajóval valamelyik országból, azok valahol letelepedtek, elkezdtek házat, templomot és iskolát építeni, seriffet választottak, és elkezdték biztosítani a létüket intézményes szinten is. Ezekből a közösségekből kezdtek kialakulni a szövetségek, és megalakult az állam. Az alapelv a közösségekben megmaradt mostanáig, mert most is ahány település van az USA-ban, mindegyik a saját törvénye szerint működik. Vannak kerettörvények, amelyek biztosítanak bizonyos mozgásteret, de azon túl a saját szabályaik szerint tevékenykednek. Hasonló módon működtek valamikor Európában a városállamok. Európa országaiban nincsen hagyománya az önkormányzatiságnak, inkább egy centralizált, diktatórikus gondolkodásmód szerint királyok és államfők irányították az országokat. Jelenleg nálunk az a gond, hogy nem tudjuk mentálisan utolérni azt a struktúrát, ami Amerikában van. Ilyés nem látja azt, hogy olyan típusú önkormányzat alakuljon ki Romániában, mint akár Nyugat-Európában. Nálunk erre rátelepedik az a kulturális, szellemi, történelmi örökség, amit Romániának a több mint százéves mentalitása határoz meg még mindig. Ma is megpróbálják erősíteni a központi bürokráciát. Nem is mindig a miniszterek a hibásak, valamilyen módon a kormányok is, a parlamenti többségek is jót akarnak, megpróbálnak jó törvényeket hozni, nem is a törvényekkel van a baj, hanem azoknak az alkalmazásával. Az alkalmazáskor a minisztériumok, az ügynökségek a másodszintű szabályozásokkal ellehetetlenítik azt, ami jó a törvényben. Marad a bizonytalanság, a lehetetlenség, és ide jönnek még a különböző agitálások, jóváhagyások és mindenféle feltételek. Egy új törvény megjelenésekor már mindenki kíváncsi arra, hogy később milyen alkalmazási mutatók és kormányrendeletek jelennek meg. Mindez abból ered, hogy van egy rettenetesen erős érdekeltséggel székhez kötött, örökölt bürokratikus apparátus, ami egészen más, mint egy nyugat-európai. Ez teszi tönkre még a jószándékú politikai döntéshozatalokat is. Volt egy kormányelképzelés, mely szerint a mezőgazdasági igazgatóságot, a tanügyet és a környezetvédelmi ügynökséget a megyei tanácsok alárendeltségébe helyezték volna, ami nem lett volna rossz ötlet, ha átkerültek volna a források és a döntéshozatali lehetőségek is. Ezt sem tudták megvalósítani, mert a fenti apparátus megakadályozta. Ezt a fajta példát le lehetne bontani minden szakterületre, ha a központ nem állítana le mindenféle megmozdulást az önkormányzatok felé. A miniszterek alá kell írjanak olyan rendeleteket, amiket valaki előkészít a számukra, ezeket helyben is alá lehetne írni, de azt nem meri megtenni senki, mert látjuk, ha aláírják, akár öt-nyolc év múlva is jöhet a DNA, és számon kérheti. Olyan példák is vannak, hogy bizonyos személyek ellen azért indul eljárás, mert valamit kezdeményezett. Megdöbbentő, hogy valakit amiatt ítélnek el, mert kezdeményezett egy határozattervezetet, ami átment egy szűrőn, és a kormány megszavazta. Emiatt a miniszterek nem kezdeményeznek, vagy ha mégis, akkor meghurcolják őket, mert azt valamilyen szándékkal tették. Mindenki azt várja, hogy decentralizáció lesz, de Ilyés szerint nem lesz, mert ha megjelenik egy törvény, ami leírja, hogy annak alkalmazásakor kinek milyen hatásköre van, azt úgyis visszakötik a kormányhoz, és nem engedik meg, hogy helyi döntések szülessenek. Amiatt sem lehet decentralizálni, mert meg tudjuk nevezni azokat a megyei jogú városokat és azokat a községeket, amelyek egy decentralizációs rendszerben önállóak tudnának lenni, és meg tudnák oldani a rájuk eső feladatokat. Minden megye elmondja, hogy mennyit termel és abból mennyit kap vissza. Arról nem beszél senki, hogy mire van szüksége egy megyének, amit közpénzből kell ellátni, az nem csak annyi, amit az önkormányzatok működésére kell rászánni. Sokkal több feladatot kell ellátni, ami központi alapból van finanszírozva. Ezt az összeget nem kapta vissza a megye, de más formában mégis visszajött. Ha meghúzzuk a vonalat, hogy mennyi az az összeg, ami kiment, és mennyi az, ami visszajött, akkor az arány teljesen más. Ha így kezdjük el tárgyalni az autonómia kérdését, akkor nem biztos, hogy a kiadásokat biztosítani lehet abból, amit megtermelünk. Ezért is nagyon nehéz az autonómia kérdése, mert az önkormányzatok nyolcvan százaléka nem képes ellátni a működését. Magyarországon sokkal centralizáltabb helyzetben vannak az önkormányzatok, mint Romániában. Nagyon sok önkormányzati feladatkört járásokba koncentráltak, mert egy csomó kis önkormányzat nem tudta ellátni a feladatköröket. Ha decentralizálni akarunk, meg kell találni azt a szintet, ahol meg kell állni, és ahol centralizáltan tartjuk a szolgáltatásokat, hogy azok működőképesek legyenek. Amikor Ilyés Gyula elkészítette Vetés Község Polgármesteri Hivatalának a személyzeti struktúráját, rájött, hogy egy személynek három-négy-ötször annyi feladatköre van, mint egy városi polgármesteri hivatalban dolgozónak. Nem a mennyiség a lényeg a községi önkormányzati dolgozóknál, hanem a sokféleség. Vetésen tíz ember szakmailag le kell fedjen legalább harminc feladatkört. Minél kisebb egy község, annál több feladatkört kell betölteni egy személynek. Azok, akik a decentralizációt kigondolják, nem foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Vannak dolgok, amiket lehet decentralizálni, de vannak dolgok, amiket nem, és ehhez jön még a mentalitás.