Lakhelyünk környékén rendkívül sok a sírhely. Ezek nem egy helyen, temetőkben találhatóak, hanem szétszórva a házak között, utcák mellett. Maguk is házakra hasonlítanak, hiszen hatalmasak, és nem egy személy, hanem egy egész család számára készülnek. Meglepő az is, hogy rendkívül masszív, kőből készült építmények ezek, míg a lakóházak többsége agyagtéglákból épült, vagy sok helyen fából tákolt építmény. Ebből is kitűnik, hogy számukra a sírhely a végleges, tartós „otthon”, nem e világi lakóházaik. Egy ilyen sírhely mellett ma közismert malgash ünnepség zajlott, a famadihana, avagy a halottak újratemetése. Erre az eseményre 5-7 évente kerül sor. A család összegyűl a sírhelynél, majd ünnepélyes keretek között kihozzák a sírból az elhunyt családtagok betakart testét. Új takarókba csavarják és vállukon körbehordozzák a sír körül, mielőtt újra visszahelyezik a sírba. Beszélnek halottaikhoz, fényképeket készítenek, elmesélik a halottnak a legújabb családi eseményeket, pletykákat. Örömteljes esemény ez, nincs helye a gyásznak. A családtagok táncolnak, isznak. Ez az esemény jelentős kiadásokat jelent a családnak. Egy ilyen ünnepségen volt szerencsénk részt venni, nem sokkal Madagaszkárra érkezésünk után.

Szombaton korán reggel már messziről hallatszott a zene. Kíváncsian indultunk el a zene irányába, és hamarosan nagy sokaságra lettünk figyelmesek a sírok között. Eleinte csak távolról szemlélődtünk, de az egyik ünneplő családtag észrevett minket, és lelkesen hívott, hogy csatlakozzunk és vegyünk részt az ünnepségen. Ahogy közeledtünk a sírhoz, egyre többen vettek körül minket. Sokan fényképeztek minket, és sokan azonnal táncolni hívtak. Lelkesen mutatták, hogyan integessünk, és forgassuk a csípőnket. Nagyon furcsa volt a kripták között táncolni hangos és vidám zenére, de a malgashoknál ez ősi tradíció. Elég sok táncpartnerünk akadt, de a család hölgytagjai vigyáztak ránk, és biztosítottak afelől, hogy nincs mitől félnünk. Tánc közben folyamatosan fényképeztek minket, később pedig minket kértek, hogy fényképezzük őket elhunyt családtagjaik fényképeivel, melyeket magasba emelve táncoltak. Gyakran kezünkbe adták a képeket, mi pedig félszegen forogtunk a halott családtagok képeit magasan tartva. Sokak kezében gyékénytakaró volt, melyre később a lepedőbe csavart halottakat tették. Egy hivatali személy végül engedélyt adott a sír felnyitására egy rövid szöveget felolvasva. A tánc abbamaradt, és elkezdték folyamatosan kiemelni az elhunyt családtagok földi maradványait. Ezeket a földre helyezték, egy-egy ilyen testet kisebb csoport vett körül, ölbe fogták és ölelték a takarókba csavart testet, az elhunyt képét a testre helyezve. Egy lány kézen fogott, és odavezetett az egyik ilyen tetemhez, magyarázva, hogy ez a nagyapja, az meg ott a nagybátyja, aki 2 éve hunyt el. A fényképezéstől tartózkodtunk, rövid időn belül azonban ők kértek meg, hogy fényképezzük őket le halott családtagjaikkal együtt. Egyiktől a másikig vittek minket. Ezután következett a testek új lepedőkbe csavarása, majd a testek körbehordozása a sír körül, ekkor azonban mi már elhagytuk az ünneplő sokaságot.

Szerencsés vagyok, és rendkívül hálás a család meghívásáért, mert ennek a különleges és régi madagaszkári szokásnak szemtanúja lehettem...(folytatás következik)