(2012. december 1.)

Antananarivótól eláll az ember lélegzete. Először is a szennyezett levegő miatt, másodszor a rengeteg ember miatt az utcákon, harmadszor, mert valóban lenyűgöző város. Ez nem az a város, amely első látásra elragadtatja az embert, de megteszi azt másodikra. Mikor először léptem ki itt az utcára, menekülni szerettem volna. Szennyezett levegő, emberáradat az utcákon, autók, buszok, motorosok az úton, akik ügyesen kerülgetik a járókelőket. Tűző nap, meleg, szemét, emellett pedig minden sarkon koldusok rohanják meg a fehér embert, és a velük való találkozás után minden alkalommal nyitva találom táskám első zsebét. Természetesen annál okosabb vagyok, minthogy ebben pénzt tartsak, szegény kéregető pedig nem igazán érdekelt a papír zsebkendőben és kézfertőtlenítőben. Itt hamar rájön az ember, hogy nemcsak a nyugati világban élünk fogyasztói társadalomban. Antananarivóban mindenki árul vagy vásárol. Az utcák telis-tele árusokkal, mobiltelefonoktól a gyümölcsökig és csirkékig mindent kapni, emellett pedig gyakran nyomnak az orrom alá vaníliát, napszemüvegeket, tradicionális hangszereket.

A dombokon elhelyezkedő főváros nem könnyíti meg a sétára indulók dolgát. A város nagy része 1400 méteren található, de legmagasabb pontja 2643 méteren van. Itt sétálni annyit tesz, mint dombra fel és dombról le, tűző napon vagy zuhogó esőben, sok száz lépcsőt megmászva, élvezve a „friss” levegőt. De a séta igazán megéri. Pár nap, és jó sok lépcsőfok után felfedezem a város szépségeit. Ha a lépcsőmászás nem is annyira kellemes, kárpótol a kilátás. Az alacsony épületeknek köszönhetően remek kilátás nyílik a város dombjaira és a dombok között megbúvó rizsföldekre, szinte mindenhonnan. Már messziről látni a királynő palotáját, mely a város jelképe is lehetne. Előkelően magasodik az utcák és rizsföldek fölé, bár ez az egykori palotának csak a váza, mivel az épület nagy része még 1995-ben tűz martaléka lett, nem véletlenül.

Mint az ország kulturális, gazdasági és politikai központja, Antananarivo gazdag történelmi, építészeti és kulturális nevezetességeket rejt. Ősidőkben ezt a régiót a vazimba törzs lakta, majd az 1600-as évek elején a Merina király, Andrianjaka hódította meg a területet, és egy 1000 harcosból álló helyőrséget állított fel itt, innen ered a város neve, Antananarivo, melynek jelentése „1000 harcos városa”. A 18. század végén Andrianampoinimerina király Ambohimangából (a jelenlegi fővárostól kb. 20 kilométerre) Antananarivóba tette át székhelyét, mely a merinák leghatalmasabb királysága lett, és innen hódították aztán meg egész Madagaszkárt. Antananarivo később a gyarmatosítás székhelye lett, és a franciák alakították ki központjának mai arculatát.

Ami ebben az időszakban a fővárost igazán hangulatossá teszi, az a rengeteg virágzó fa mindenfelé. Különösen érdekes a dzsakarandafa, mely lila virágaival színesíti a város összképét. A hétköznapok Antananarivóban igen fárasztóak, és a legfárasztóbb a közlekedés. Korán el kell indulni otthonról ahhoz, hogy idejében elérjen dolgozni az ember, délután pedig idejében haza kell indulni, mivel 4 óra után már lehetetlen buszra szállni, annyira tele van hazaigyekvőkkel. Marad a taxi, és közben szomorúan gondolok arra, hogy míg nekem európai szemmel és zsebbel ez aprópénz, addig a nagy többségnek itt taxit megengedni lehetetlen, és marad az órákig tartó várakozás a buszmegállóban.

A buszon és tömegben töltött órák után, a koldusokkal és árusokkal való hadakozást követően igazán megérdemlünk egy kis vaníliás madagaszkári rumot. E mellé jöhet még egy mangó vagy ananász, egy kis tradicionális madagaszkári zene, és kész is egy kellemes madagaszkári este, mely a sötétedés miatt egészen korán kezdődik. Bármennyire szeretnénk is minél többet látni és élvezni a helyi életből, néha jólesik egy „vazaha” helyet felkeresni, ami árai miatt általában csak fehérekkel van tele. Meg kell azonban jegyezni, hogy európai szemmel ezek az árak igencsak átlagosak, ezért igazán izgalmas aprópénzért 5 csillagos étteremben vacsorázni. Ezt viszont csak kivételes alkalmakkor tesszük meg, nagyrészt maradnak az út menti helyi „talponállók” és a sült banán. (folyt.köv)