A budapesti székhelyű Magyar Önkéntesküldő Alapítvány által meghirdetett projekt keretében jutott el a szatmárnémeti Ilyés Ilona Afrika legegzotikusabb országába, Madagaszkárra. Így régi álmát váltotta valóra: a munkát összeköthette az utazással.

— Mi az, amit tudni kell Ilyés Ilonáról?

— Szatmárnémetiben születtem, itt jártam iskolába, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban érettségiztem, majd tanulmányaimat Kolozsváron folytattam a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen történelem, majd jog szakon. Később ösztöndíjjal Budapesten nemzetközi kapcsolatokból mesteriztem a Közép-európai Egyetemen, összekapcsolva ezzel történelmi és jogi tanulmányaimat. Egyetem után az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának budapesti regionális képviseletén kezdtem el dolgozni, majd munkámat a Közép-európai Egyetemen folytattam. Mindig szerettem nyelveket tanulni, illetve találkozni más országok, más kultúrák képviselőivel, ezért nagyon örültem, hogy lehetőségem adódott szülővárosomhoz közel, de egy nemzetközi környezetben élni, tanulni és dolgozni.

Feladatkörök

— Milyen feladatkört látott el az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságán?

— Onnan indult az érdeklődés, hogy mesterin menekültjogot tanultam, ekkor kezdtem el érdeklődni a téma iránt. Kaptam egy lehetőséget, hogy gyakornokoskodhassam az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságán, melynek Budapesten van regionális képviselete, és itt azzal foglalkoztam, hogy segédkeztem a különböző jogi szakvélemények megírásában, illetve részt vettem egy projektben, mely abból állt, hogy menekülttáborokba és fogdákba látogattunk el Magyarországon, ahol menedékkérőket tartanak az eljárás során, és velük készítettünk interjút arról, hogy milyen körülmények között élnek itt, hogyan viselkednek velük a magyar hatóságok, milyenek a kilátásaik, hogy megtudjunk többet arról, mi indította őket arra, hogy máshol keressenek hazát.

— Valóban a rossz körülmények miatt jöttek ide, vagy Nyugatra akartak inkább menni?

— A menekültügyi eljárásnak az a célja, hogy kiszűrje azokat, akik jobb életkörülmények miatt indulnak el Nyugat-Európába, illetve az igazi menekülteket, akiknek az élete veszélyben forog szülőhazájukban, és kénytelenek onnan elmenekülni. Tulajdonképpen az eljárás arra irányul, hogy meghatározza, ki az, aki tényleg érdemes arra, hogy menekült státust kapjon Magyarországon és Európában, illetve az, aki ezt csak felhasználja arra, hogy Európába jöjjön. Egy idő után visszamentem dolgozni a Közép-európai Egyetemre, ahol szemináriumok és konferenciák megszervezésével foglalkoztam.

Beteljesült álom

 — Később eljutott Madagaszkárba. A blogjában azt írja, hogy régi álma volt, hogy eljusson erre a szigetre. Mennyire régi ez az álom, és hogyan valósult meg?

— Mindig arról álmodoztam, hogy utazgassak a világban, különböző egzotikus helyeken, de nem mint turista — elég sok pénzbe is kerülne, s mint frissen végzett fiatal nem volt arra lehetőségem, hogy fogjam magam és elinduljak a nagyvilágba —, próbáltam tehát olyan lehetőségeket keresni, ami összeköti az utazást a munkával. Tavaly a Közép-európai Egyetemen találkoztam a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány képviselőivel. Azzal foglalkoznak, hogy magyar fiatalokat küldenek különböző önkéntes tevékenységekre Afrikába, illetve Ázsiába, és nekik volt egy projektjük, mely egy egyéves ciklus, ennek része egy fejlődő országban való három hónapos részvétel. Abból állt, hogy volt két felkészítő szeminárium az alapítvány részvételével. Felkészítették a résztvevőket, hogy mi vár az önkéntesekre Afrikában, milyen nehézségekkel találkoznak, miben más, mint Magyarország. Miben tudnak segíteni, illetve mit tudnak tanulni, mivel három hónap nagyon rövid idő, ezalatt nem tudják megváltoztatni a világot. Inkább nekünk jelentett lehetőséget, hogy megismerhessük, hogyan működnek ott a dolgok, hogyan élnek az emberek egy ilyen országban. Három helyre lehetett menni, engem választottak ki Madagaszkárra, mivel én beszéltem franciául.

— Sok jelentkező közül válogatták ki?

— Igen, sok jelentkező volt. A Magyar Önkéntesküldő Alapítvány része egy európai hálózatnak, ők együttműködnek minden évben németországi, franciaországi és más közép-kelet-európai országokkal, hogy önkénteseket küldjenek. Minden országból két–három önkéntest küldenek. Én egy német lánnyal voltam Madagaszkáron.

Az ottani emberek

— Milyenek ott az emberek?

— Az volt a benyomásom, hogy nagyon kedvesek és rendesek. A legtöbb európainak az a benyomása, hogy mindig mindenki mosolyog az utcán. Annak ellenére, hogy a nagy többség nagyon nagy szegénységben él, össze sem lehet hasonlítani az életüket a mi életünkkel, mégis mindenki mosolyog, nagyon segítőkész és érdeklődő az idegenek iránt. A gyerekek az utcán mindig integettek, mosolyogtak, közel jöttek hozzánk, mert feltűnő volt, hogy két fehér lány sétál az utcán. Vendégszeretőek, rengeteget kérdeztek, hogy mi hogyan élünk, milyennek látjuk Madagaszkárt.

— Milyen mértékben növekszik ott az értelmiségi réteg, van-e elég tanult ember?

— Van, nagyon sokkal találkoztam, sőt sok olyannal is, akik Európában tanultak és ott, Madagaszkáron is nagyon jó, középszintű élete van, akár sokkal gazdagabb is, mint az átlag. Sokan vannak, akik keresik a lehetőséget, hogy Európában tanuljanak, dolgozzanak, sok olyan család van — ahogy nálunk is sokan mennek Nyugat–Európába, és a család egyik része itt, a másik ott él —, akiknek tagjai itt élnek Európában vagy Amerikában, és segítik az otthon maradt családtagokat. Sokan utazgatnak, de az átlag jóval a mi színvonalunk alatt él.

Keresztény felekezetek

— Úgy tudjuk, Madagaszkáron is terjed a keresztény vallás — lutheránusok, katolikusok élnek ott, akik, gondolom, misszionáriusok révén lettek keresztények.

— Igen, misszionáriusok kezdték el terjeszteni a kereszténységet a szigeten, és mára már a sziget 90 százaléka keresztény. Nagyon sok templom van, katolikus ,lutheránus, evangélikus. Templomokban is voltam, úgy tapasztaltam, hogy a madagaszkáriak nagyon vallásosak.

— Az ősvallást gyakorolják még?

— Ez bizonyos tradíciókban él még. A halottak újratemetése ősi szokás, ami nem keresztény szokás, de bizonyos helyeken fennmaradt, például a főváros környékén és délen a mai napig él. Öt-hét évente a halottaikat a kriptából kihozzák. Ölelgetik, elmesélik nekik a legújabb családi pletykákat, beszélgetnek a halottal, és közben táncolnak a sírok között, esznek, isznak, mulatnak. Európai szemmel nekem ez volt a legsokkolóbb és legérdekesebb. Hallottuk a zenét, és arra sétáltunk. Olvastunk korábban már erről a szokásról. A család hívogatott, hogy menjünk mi is. Rögtön közrefogtak és elkezdtek velünk táncolni, tulajdonképpen a kripták között táncoltunk, miközben ők hozták elő a fehér lepedőbe tekert holttesteket.

Madagaszkári élet

— Hogyan telnek a madagaszkáriak hétköznapjai?

— Nem különböznek a mi mindennapjainktól. A családban, ahol laktam, a gyerekek iskolába mentek reggel, a szülők szaladtak munkába. Ami kicsit más volt, hogy tizenkét órakor megáll az élet, megáll a munka, mindenki hazamegy, pihen, és délután két órától folytatják. Mondjuk, nagy meleg is van, úgyhogy érthető, hogy kell egy kis szünet.

— A fiatalok élete különbözik az európai fiatalok életétől? Vannak szórakozási lehetőségek?

— Vannak klubok, bárok, vendéglők. A fővárosban inkább, de kisebb városokban is vannak francia kulturális intézetek is, mivel mai napig sok a francia. Ezek programokat szerveznek, filmeket vetítenek, koncerteket szerveznek. Aktív kulturális életet lehet élni.

Tapasztalatok

— Milyen tapasztalatokkal tért vissza Madagaszkárból? Megérte, sokat tanult?

— Igen, nagyon sokat tanultam. Sok tapasztalatra tettem szert, amit remélem, fel tudok majd használni. Főleg, hogy dolgoztam is ott, nemcsak utaztam. Részt vettem az ottani munkás hétköznapokban, együtt dolgoztam az ottani tanárokkal az iskolában.

— Ez mit jelentett?

— A projekt arról szólt, hogy egy ottani civil szervezettel kell együttműködni. Ez országonként változik, de Madagaszkáron ez olyan szervezet volt, ami igyekszik a számítógépet és internetet bevinni az iskolákba. A mi projektünk arról szólt, hogy igyekszünk ebben segíteni, tevékenységeket szervezni a diákoknak, mely által ők megtanulják használni a számítógépet és az internetet, az általunk választott téma pedig a környezetvédelem volt. Tulajdonképpen arról szól, hogy környezetvédelemre tanítsuk a diákokat az internet segítségével. Erre a célra létrehoztunk egy blogot, és megpróbáltuk nekik megmutatni, hogyan tudják ezt használni, hogy megoszthassák itt tapasztalataikat, ismereteiket, így kapcsolatba léphessenek más iskolákkal is. Két részből állt a munka: egyrészt szerveztünk környezetvédelemre felhívó játékokat a diákoknak, utána, ahol volt rá lehetőség, volt számítógép és internet, megmutattuk nekik, mi is az a blog, és mire tudják használni.

— Számukra ez teljesen új dolog?

— Igen, bár ahol mi voltunk, a fővárosban és környékén, már ismerték a számítógépet, de ami meglepő volt, hogy a diákok nagy többsége használja a Facebookot, de csak azt, és nem tudják, hogy lehet mást is használni, például nem tud egy másik honlapot is megnyitni. Próbáltuk nekik azt is megmutatni, hogy az internet nem csak Facebook.

Újabb utazások

— A jövőben tervez hasonló utazást?

— Igen, remélem lesz még rá lehetőségem. Szeretnék még utazni, ha nem is Madagaszkárra, de más országba, más projektben is részt venni. Eddig a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány támogatott, és követte nyomon a tevékenységemet, akiknek beszámolót is kellett küldeni, és bemutatnom azt, hogy mit is tettem eddig, és remélem, később is tudok még velük együtt dolgozni. Tulajdonképpen ez az ő szervezésükben volt, általuk lettem kiküldve, és őket képviseltem Madagaszkáron.

Házőrző szerepben

— Végezetül: el tudna-e mesélni valamilyen érdekességet, kuriózumot ott-tartózkodása idejéről?

— Amit megfigyeltem: Madagaszkáron az ember igazán közel kerül a természethez. Még a forgalmas városokban is. Szobatársam volt már ott egér és gyík is, de volt, hogy a pálmafán a ház előtt kergetőző makik hangjára ébredtem. Legmeglepőbb viszont az volt, hogy míg nálunk a családok nagy része kutyát vagy macskát tart, addig Madagaszkáron a „házőrző” a legtöbb helyen egy óriási teknősbéka. Igencsak multifunkcionális egy ilyen hatalmas teknősbéka a háznál. Van, ahol a kutya játékszere, van, ahol kerti törpe helyett dísz a kertben, a virágok között, de olyan is van, ahol ajtótámasztékként szolgál. Jó adag saláta, és biztosak lehetnek benne, hogy jó ideig egy helyben marad. Vicces kedvű gyerekek pedig akár kisszékként is használhatják.

Elek György