A Szatmári Friss Újság szerkesztőségében szakemberek és meghívott vendégek beszélgettek az iskolakezdéssel járó kérdésekről, a nevelési stílusokról, valamint az oktatási és nevelési problémák hatásáról a tanintézményekben, a diákok életében.

A beszélgetésen részt vett dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó, dr. Szabó-Thalmeiner Noémi, a BBTE szatmári kirendeltségének vezető tanára, dr. Láng László családorvos, Barna Karola pszichológus, valamint Jáger dr. Péter Mónika, Gárdos Blanka és Sárándi Annamária tanár. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Elek György a beszélgetés elején arra irányította a figyelmet, hogy nagy változásokon megy át az oktatás-nevelés, nagyon sok az olyan kihívás, amire nem lehet egységes választ adni, nem lehet olyan modelleket felállítani, amelyek minden diákra rászabhatók, ugyanis nagyon fontos, hogy a diák milyen családból milyen iskolába érkezik, mit hoz magával otthonról.

Frigy Szabolcs kifejtette: kezdődik az iskola, elindul bennünk a feszültség, hogy mi lesz az iskolában, mi lesz az előkészítő osztályban, miért nincs szülői értekezlet stb. Az előkészítő osztályosok és az ovisok szüleiben ma már nem az öröm az első alapérzés az iskolakezdéssel kapcsolatban, hanem sokkal inkább az aggódás, a félelem, hogy mi lesz, milyen lesz a tanítónéni stb. Ez egy kicsit annak is szól, hogy a rendszerben nagy a bizonytalanság, a szülőnek nincs egy előre felmutatott kép, hogy milyen lesz az iskola, milyen célokat mutat fel a rendszer, s emiatt a szülők egy kicsit félnek, hogy vajon jó döntést hoztak-e. Iskolakezdéskor mindig elterjednek olyan hiedelmek, hogy ez vagy az az iskola vagy tanítónéni a jó. Az viszont tény, hogy a rendszerben nagy a bizonytalanság, nagyon jellemző, hogy a szülő egy előkészítő osztályos gyerekben az ügyvédet látja, az informatikust, előre építi a karriert a gyereknek. Át kell ugorni valahogy a tizenkét évet, amit az iskolában tölt, maga a szülő is nagyon nehezen tudja meghatározni azt az értéket, hogy milyen örömben, milyen önbeteljesedéssel, milyen egyéni célokkal tudja a gyerek örömben eltölteni ezt a tizenkét évet. Sokkal inkább a siettetés — ez benne van a rendszerben is — jellemző. Az a szülő, aki ma elkezdi a gyerekkel az iskolát, nagyon sokszor úgy érzi, hogy karriert akar építeni a gyereknek, emiatt nagyon stresszessé válnak a gyerekek, ezt nagyon sok szaktanácsadó és iskolapszichológus is megerősíti. Nagyon gyakori az az alapélmény, hogy a kisgyerekek le vannak mentálisan terhelve az iskolától, de ennek egy része a szülőktől is jön. A nyugati országokban az első értékeléseket kitolják, nálunk viszont maga a szülő az, aki folyton figyeli, hogy mit jelent az elégséges vagy a jó, pedig mind pszichológiailag, mind pedagógiailag, mind gyermeklélektanilag iszonyatosan fontos, hogy ebben az életkorban ne stigmatizáljuk, ne jegyesítsük a gyereket, mert ebben a nagyon érzékeny életkorban az, hogy miként éli meg az iskolai mindennapjait, át fogja alakítani az ő személyiségét, és egy jó pedagógus tudja, hogy ezt hogyan kell gondozni, hogy a gyereknek a hétköznapok egy meseszerű varázslatot jelentsenek, és ne arról szóljanak, hogy jó vagy nagyon jó minősítést kap. Ez a szülők számára is nagy felelősség. Amikor a gyerek elkezdi az iskolát, tisztázni kell, hogy az a gyerek bulija; a szülő ott van, és támogatja, de az iskola a gyerek felelőssége, és ez később nagyon fontos. Világos kell legyen, hogy nem a szülő fog tanulni a gyerek helyett. Szülői értekezleten lehet érezni, hogy a szülő jobban izgul, mint a gyerek, aki már rég hátradőlt, de a szülő attól retteg, hogy nem tett meg mindent. Nagyon fontos, hogy a szülő hogyan viszonyul az iskolához, ebben nagyon fontosak a nevelési stílusok. Hogyan próbálja a szülő a gyereket irányítani, kell-e egyáltalán irányítani? Hogy próbálja segíteni azon az úton, amelyiken halad? Ahelyett, hogy a szülők örülnének annak, hogy a gyerek egy új életszakaszba kerül, sok bennük az aggódás, amit nagyon hamar átragasztanak a gyerekre is. Az előkészítő osztályos találkozókon nagyon gyakran ijedt gyerekarcokkal találkozunk. Ez nagyon veszélyes, mert kialakulhat bennük egy kisebbrendűségi érzés, amit egy életen át magukkal visznek. Nagyon okosnak kell lennie a szülőnek, hogy jól kezelje az adott helyzetet, hogy mentesítse a gyereket a rendszergondoktól, az élet nagy gondjaitól, és mindig cseppenként adagolja azt, ami rá tartozik. Nagyon sok bölcsesség kell a neveléshez és az iskolakezdéshez. A szülőkben ott van a bizonytalanság, hogy vajon jól csinálják-e. Nagyon sok tanácsadás éppen ebből a bizonytalanságból származik. Várják a szülők a receptet, hogy hogyan kell jól csinálni. Egy magabiztos szülő sokkal többet segít, mint bármilyen nevelési kézikönyv.

Gárdos Blanka úgy látja, az egyik legnagyobb probléma, hogy magyar tagozaton nagyon kevés a gyermek. Foggal-körömmel toborozzák a gyermekeket, hogy maradjanak meg az osztályok. A tanulók nagy része nem készíti el a házi feladatot. Ha a gyerek hiányzik, nem pótolja be az anyagot. A tantermek nincsenek felszerelve, voltak olyan tantermek, amelyekben nem voltak megfelelő táblák. Ma már vannak okostáblák, de még mindig fennáll a tanárhiány. Ilyen körülmények között a legeredményesebb nevelési stílus az emberszeretet. Gárdos Blanka azt tapasztalja, hogy az Avram Iancu Általános Iskola elég gyerekközpontú. Ha érzik, hogy szeretettel fordulnak feléjük, és egy kicsit a szülőnek a mulasztásait is próbálják felvállalni, akkor sok mindent el lehet érni. Sok a csonka családból származó gyerek, van, ahol nincs beírva a naplóba apa. Nagyon fontos, hogy a pedagógus jelen legyen a gyerek életében, nem csak mint szaktanár, hanem akár mint szülő. Vannak együttműködő szülők, akik elmennek a szülői értekezletekre, lehet velük beszélni telefonon, de vannak, akikkel egyáltalán nem lehet kapcsolatot tartani. A gyereket nem lehet büntetni, hanem inkább a megoldás megtalálására kell összpontosítani.

Jáger dr. Péter Mónika hat éve tanít Egriben, és elmondhatja, hogy gyökeres változások következtek be az iskolában. Amikor odakerült, a legfőbb probléma az volt, hogy nem volt iskolaépület. Ebből kifolyólag a gyerekek nagy részét bevitték városi iskolákba. Ez a tendencia ma is növekszik, már oda jutottak, hogy nincs hetedik osztály. A gyereklétszámmal való küszködés mindennapi probléma. Összevont osztályok vannak, ami megnehezíti az oktatást. A nevelési stílusokat tekintve a tanárnak mindenképpen differenciáltan kell tanítania. Ez elég nehézkes, azért is, mert eleve összevont osztályokról beszélünk. Vannak olyan gyerekek egy osztályban, akik tényleg ügyesek, és vannak, akik sajnos nagyon nehéz családi körülmények közül jönnek az iskolába, sok esetben írni-olvasni sem tudnak. Vannak olyan összevont osztályok, amelyekben két-három osztállyal kell egyszerre foglalkozni. A szülők egy részével lehet együtt dolgozni, vannak viszont olyanok is, akikre nem lehet számítani. Egyes gyerekek igénylik azt, hogy a pedagógus egy kicsit szülő is legyen. Mivel kicsi a létszám — legtöbben tizenhárman vannak egy osztályban —, elég szoros a viszony a tanárok és a diákok között. A tanárok jobban tudnak figyelni a diákokra, könnyebben meg lehet ismerni a családot, ahonnan a gyerek érkezik.

Sárándi Annamária rávilágított, hogy régebben az volt, hogy a városi általános iskolákból érkező gyerekekből formálódott osztályok voltak az elit osztályok. Ma már azt tapasztalják, hogy nagyon jó a vidékről érkező gyerekekkel dolgozni. Teljesen más a munkához való hozzáállásuk. Az elején nyilván félénkebbek, de a teljesíteni akarás, a bizonyítási vágy jobban bennük van, mint azokban a gyerekekben, akik mindennel el vannak telve, mert eddig is mindent megkaptak. Gyakran hangoztatják, hogy nem a tudástól függ, hogy az ember hova jut és mivé lesz. Aki olyan családból jön, ahol ő lesz az első értelmiségi vagy aki továbbtanul, jobban akar bizonyítani. Sárándi azt tapasztalja, hogy a tudásnak az értéke egy kicsit elveszett. Nem lehet előre látni, hogy az a végzős, aki mindig jól teljesített, és az érettségije is jól sikerül, miként találja meg a helyét a társadalomban. Az iskolában elért eredmények nem nyújtanak garanciát arra, hogy jó munkahelyet találnak felnőttként. Gyakran hallunk olyan megjegyzéseket, hogy X vagy Y nem volt jó tanuló, mégis olyan munkát talált, amivel jól keres. Olvashatunk arról is, hogy nem a jó tanulókból lesznek a legsikeresebb emberek. Van példa erre is meg arra is. Attól függ, ki mit tekint sikernek az életében: azt, hogy sok pénzt keressen, vagy hogy jól érezze magát abban a közegben, abban a munkakörben, amit végez? A család az igazi érték? A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumot elit iskolának tekintik, mégis egyre gyakrabban hallani, hogy már nem a régi. Valóban így van. Lehet, hogy a tanári kara sem a régi. Amikor a Kölcsey elit iskolának számított, akkor a kilencedikes felvételin hárman voltak egy helyre. Tudott válogatni az iskola. A legjobbakat vette fel. A legjobbakból könnyű volt kihozni a legjobbat, így sokan bejutottak egyetemre, és így tovább. Ma már nem válogatnak. Az utóbbi években örültek, ha fel tudtak venni annyi gyereket, amennyivel fel tudták tölteni az osztályokat. Innentől kezdve milyen elitképzésről beszélünk? Vannak nagyon-nagyon jó diákjai az iskolának, vannak közepesek és vannak gyengék. Egyre kevesebb az olyan pedagógus, akik azokat a régi nagy generációkat tanították. Most gyakran halljuk egyik-másik ilyen tanártól, hogy egyik vagy másik a gyerek mit keres ott, az nem a Kölcseybe való. Ma már oda való. „Ők most a tanítványaink, és nagyon nagy problémákat szül az, ha elkezdünk hasonlítani. Minden szinten érvényesül az értékválság, miért épp mi tudnánk annyira megtartani a Kölcsey-szellemiséget?” — tette fel a kérdést Sárándi Annamária. Nem biztos, hogy mindenki nagyon büszke arra, hogy kölcseys, de a többség örül, hogy oda jár. Nagy átalakulás van a tanári kar szintjén is, és félő, hogy ott fog elveszni a kölcseys mivolt. Azoknak a nagy része, akik jelenleg és a jövőben jelentkeznek tanárnak, munkának tekinti a tanári állást. Megtartja az óráit, azért kapja a fizetést, de azon túl ne várjanak el tőle dolgokat. Ma minden a pénzről szól.

Szabó-Thalmeiner Noémi elmondta, hogy az egyetemen egy sajátos helyzet van ahhoz képest, hogy mi történik a közoktatásban. Nagy szelekció a beiratkozáskor nincs, de jó, hogy csak azok mennek az óvónő- és tanítóképzőbe, akik hivatásszerűen akarják művelni a szakmát. Manapság a pedagógusi pályának nincs nagy presztízse, nem azért mennek oda, mert ott sok pénzt lehet keresni. A legtöbb hallgató, ha megkérdezik, miért választotta ezt az egyetemet, azt válaszolja, hogy már kicsi korától óvónéni vagy tanítónéni akart lenni. Ez már egy szelekció. Van különbség az óvónő, a tanítónő és a tanár között, mert más a képzési rendszer. A BBTE szatmárnémeti kihelyezett karán nagyon sok a pszichológia, pedagógia és szakmódszertan tantárgy, a gyakorlatra nagyon nagy hangsúlyt helyeznek. A tanárképzéssel ellentétben az óvónők és a tanítónők sokkal nagyobb óraszámban végeznek gyakorlatot. Ha a pedagógusképzéseken a mentorok hivatásként állnak hozzá a munkájukhoz, akkor a tanítványaik is hivatástudatból fogják végezni a feladataikat. Mindig abban kell gondolkodni, hogy aki az óvónő- és tanítóképzőn végez, az gyerekeket fog tanítani. Ha az egyetem oktatói úgy gondolják, hogy a végzős jót tesz majd a gyerekeknek, akkor kapja meg az oklevelet. Ha úgy gondolják, hogy nem, akkor inkább ne kapja meg! Az óvónő és a tanítónő meghatározza a gyerekek sorsát. A gyerekben meg kell látni az egyéniséget. Azt kell fejleszteni, a pozitívumokra helyezve a hangsúlyt.