Vannak dolgok, amelyek periódusonként — konkrétabban választási kampányok idején — kerülnek elő, választások után ezeket a dolgokat ugyanazok hallgattatják el, akik addig nagyon fontosnak tartották a hangoztatásukat. Ilyen periódusonként előbukkanó téma az oktatás-nevelés, amit 1990-ben kezdtek el megreformálni, de azóta is gyorsuló ütemben kerül egyre mélyebb pontra. Mindenki érzi, tapasztalja, látja, hogy egyre nagyobb baj van, mindenkiben megvan a szándék, hogy változtatni kell, változtatnak is, de sohasem jó irányba. Huszonhét év alatt több mint harminc minisztere volt az oktatási tárcának, s eddig minden újonnan kinevezett miniszter azzal kezdte, hogy megpróbálta lerombolni mindazt, amit elődei építettek, de jobbat helyére nem épített senki. A politikum a pedagógusokat, a pedagógusok a politikusokat, a szülők-gyerekek a pedagógusokat és így tovább teszik felelősekké, javulás azonban nem tapasztalható. Most — az újabb választási kampány kezdetével — ismét mindenki meg akarja reformálni a tanügyet. Mindenki jól tudja — az is, aki nem sokat járt iskolába, csak néha leadni a mások által megírt vizsgadolgozatot —, hogy a diákok is, a tanárok is túlterheltek, ezért csökkenteni kell az óraszámokat. Igen ám, de melyiket? Egyik szaktanár sem azért tanult (?), hogy munka nélkül maradjon. A matematikus kitart amellett, hogy a legbonyolultabb matematikai elméleteket is ismernie kell az amúgy irodalom vagy történelem szakra készülő középiskolásnak. A humán tantárgyat tanítók folyton azt hangoztatják, hogy az informatikusnak is meg kell tanítani a bölcsészetet, mert mindenkinek szüksége van általános műveltségre. Vagyis minden tanár a saját tantárgyát tartja a legfontosabbnak. Van, aki akar tornaórát, van, aki nem. Ha nincs tornaóra, jön a felháborodás, hogy a gyerekek számára nincs biztosítva a mozgás lehetősége, ha van tornaóra, a szülő elintézi a családorvossal, hogy mentsék fel a gyereket. Olyan ötletek is támadnak, hogy nem kell a gyereknek házi feladatot adni, elég az, amit az iskolában megtanul. Olyan ez, mint amikor azt mondaná valaki, hogy a zongora szakos gyereknek nem kell gyakorolni, elég, ha ismeri a kottát. Azt is lehetne javasolni, hogy nem kell házi olvasmány, de folytathatnám még tovább. Arról nem beszél senki, hogy a tornaóra valóban a mozgás miatt szükséges, nem pedig azért, hogy a gyerek olimpiai sportágakban teljesítsen normákat, amire az élsportolók is képtelenek. Ugyancsak állandó téma a román nyelv oktatása a magyar gyerekek számára. Ezen a téren sem megyünk egyről a kettőre, pedig a parlamentben kötöttek már több alkalommal is kompromisszumot honatyáink az éppen akkor kormányzó pártokkal, de még mindig nagyon sok magyar gyerek médiáját rontja le a román jegy és még mindig nagyon sok magyar gyereknek nem sikerül a román érettségije csak azért, mert ugyanazt várják el tőlük, mint a román anyanyelvűektől. Gyakran halljuk választási kampány idején: menjünk el szavazni a jelöltjeinkre, mert magunkra vagyunk utalva, a mi érdekeinket nem képviseli más. Ha valóban magunkra vagyunk utalva, miért nem teszünk valamit magunkért, miért csak mondjuk, hogy mit kellene tenni? Írtak már magyar pedagógusok olyan román nyelv és irodalom könyveket, amelyekből meg lehet tanulni románul? A szaktantárgyakat is olyan könyvekből tanítják, amelyeket románból fordítanak magyarra, több esetben rosszul. Miért nem írnak a magyar szaktanárok könnyen megérthető magyar szakkönyveket? Ne mondja senki azt, hogy nem lehet, ha viszont mégsem lehet, miért nem azt ígérik a képviselőjelöltek, hogy úgy fognak politizálni, hogy lehessen. Sajnos vannak olyan jelöltjeink is, akik maguk is pénzért vásárolták a diplomájukat, aligha rendelkeznek olyan képességekkel, hogy konkrét dolgok mellett érvekkel alátámasztva kiálljanak. És vannak olyan pedagógusok is, akik az utóbbi évtizedek pedagógusképzésének az áldozatai, akik munkájukkal hozzájárulnak az újabb áldozati nemzedékek neveléséhez.

Elek György