Marosvásárhely polgármestere fizetett hirdetés formájában közölt egy levelet a sajtóban, melyben felszólította az egyházakat és a papokat, hogy adják vissza a tulajdonukban levő iskolaépületeket a polgármesteri hivatalnak, „ha nem képesek törvényes kötelezettségeik mellett morális és keresztényi kötelezettségüknek”, azaz „a tanuláshoz szükséges minimális feltételek biztosításának” eleget tenni. A polgármester a javításhoz szükséges pénzalapok elkülönítésére szólítja fel az egyházakat, és kárhoztatja a román parlamentet a restitúciós törvény végrehajtásáért. Nem csupán az egyházak ellen szól ez a támadás, hanem semmibe veszi a magántulajdonhoz való jogot. Az államnak valóban sok ingatlant kell és ki tudja még mennyit kellene visszaadnia az egyházaknak, civil szervezeteknek és magánszemélyeknek, de ne feledjük el, hogy ezeket egykor erőszakkal vették el. Az egésznek a lényege az, hogy az állam közel negyven évig használta ezeket az elkobzott javakat, amelyekkel ha jól sáfárkodott volna, nem jutott volna oda a szocialista rendszer, hogy önmagát buktatta meg. Ha jól működtette volna az állam egykori intézményeit, akkor az egyházak most nem olyan épületeket kapnának vissza, amelyek nagy részét le kell bontani, vagy olyan felújítási munkálatokat követelnek meg, amelyek elvégzéséhez bűvészi mutatványnak tűnik a szükséges pénz előteremtése. Marosvásárhely polgármestere — és a hozzá hasonlók — nem követelné az egyháznak visszaadott ingatlanok (legtöbb esetben tanintézmények) visszaállamosítását, ha azok nem valamelyik magyar egyházé lennének. A statisztikák kimutatják, hogy Erdélyben és a Partiumban csak a történelmi magyar egyházaktól koboztak el ingatlanokat, mert a román ortodox egyház nem rendelkezett ilyen jellegű épületekkel. Érdemes lenne összeírni, hogy Erdélyben és Ó-Romániában mikor és kik hozták létre az első román nyelvű iskolákat. Felsorakoznának itt erdélyi fejedelmek, uralkodók és főméltóságok nevei. Ezek az iskolák akkor magyar vagyonokból jöttek létre, és ma senki nem követeli vissza azokat. A magyar nyelvű oktatásra a jövőben minden eddiginél nagyobb nyomás fog hárulni. Az utóbbi egy-két évtized során bebizonyosodott, hogy a pártalapon kinevezett tanfelügyelők sokat ártottak az oktatás-nevelésnek. Talán ennél is többet fog ártani a várva várt decentralizáció is, amikor a marosvásárhelyi polgármesterhez hasonlók és a többségben román képviselőkből álló helyi tanácsok fogják majd eldönteni a tanügy sorsát. Hogy mi lenne a megoldás? Erre a kérdésre kell megtalálni a választ.

Elek György