Szatmárnémeti

Nyíri Zoltán: „Ez a díj egy közösségnek szóló elismerés”

2015.04.19 - 12:00

Nyíri Zoltán, az Aurel Popp Művészeti Líceum tanára úgy érzi, hogy a Mentor Díjjal A Közösségért Alapítvány tulajdonképpen egy tanárokból, diákokból és szülőkből álló közösséget részesített elismerésben, a kitüntetés a jól végzett közös munka eredménye.

— Hogyan lett önből rajztanár?

— 1951-ben születtem Szászrégenben, ott kezdtem el tanulmányaimat, ötödik osztálytól szüleim beírattak a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba. Apai ágon nagyapám fafaragó volt, apám is foglalkozott hasonló dolgokkal, úgy gondolta, jó lesz, ha én se esem túl messze a fától. A középiskolában megkaptam az alapokat, abban az időben a marosvásárhelyi Művészeti Líceum nagyon elismert volt a szakmában, a kilencedik osztályba történő felvételin négyen-öten voltak egy helyre. Érettségi után felvételiztem a főiskolára, nem vettek fel, elvittek katonának, a katonaszolgálat letöltése után bejutottam a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára (ma már Művészeti és Design Egyetem), ott végeztem festészet szakon, 1974-ben.

— Hogyan került Szatmárnémetibe?

— Abban az időben minden végzőst úgy helyeztek ki, hogy média szerint lehetett választani a meghirdetett helyek közül. Mivel évfolyamelső voltam, én választhattam elsőként. A jobb helyek Bukarestben voltak, én viszont Nagyszebent választottam, mert a feleségem már korábban Szatmárnémetibe került, és Nagyszeben volt a legközelebb Szatmárnémetihez. Mivel nem voltam köteles ott maradni, találtam egy munkahelyet a szatmárnémeti Pionírházban (jelenleg Gyermekpalota), ahol hat évig dolgoztam. Innen elmentem a Szatmár Megyei Alkotóházba (jelenleg Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ). Az 1989-es változások után áthelyeztek a Szatmár Megyei Művelődési és Kulturális Örökség Igazgatósághoz. Itt nem éreztem jól magam, mert eléggé elvont tevékenység volt ez számomra, szakmailag úgy éreztem, hogy jobban járok, ha átmegyek tanítani az Aurel Popp Zene- és Képzőművészeti Líceumba. Jelenleg itt dolgozom. Munkahelyeimtől függetlenül mindig festettem. Elég lassan dolgozom, részt veszek megyei tárlatokon. A képeimen fontos szerepet kap az ember. Kompozíciókat, hangulatképeket festek. Szeretem a realizmust, a szép tárgyakat, az utóbbi időszakban sokat nosztalgiázom.

— Ön hogyan látja, milyen átalakuláson megy át a festészet napjainkban?

— Az irányzatok eléggé gyakran váltják egymást. Én mindig a szakmai tudásra épülő munkákra figyelek oda. Ha meglátok egy képet, meg tudom ítélni, hogy annak az alkotója tehetséges vagy sem. Én a diákjaimnak is egy alapot szeretnék adni, amivel ők majd a továbbiakban gazdálkodhatnak, amire ráépíthetik a saját egyéniségüket, a saját gondolatvilágukat, mondanivalójukat. Ahhoz, hogy valaki képzőművész legyen, a tehetség mellett már gyerekkortól komolyan hozzá kell állnia a dolgokhoz. Számít, hogy mennyire érdekli, mennyire foglalkoztatja ez a művészeti ág. Amikor már ura valaki a kifejezőeszközöknek, akkor nyilvánulhat meg az egyénisége, akkor tudja képileg megfogalmazni az elképzeléseit. A valóságban látottak konkrét lerajzolását bárki meg tudja tanulni, ha van benne kitartás. Ahhoz, hogy az a valóság művészi alkotássá váljon, az már bonyolultabb, ott más egyébre is szükség van. Sajnos, ma már a művészetben is eluralkodott a piacgazdaság, de remélem, az igazi művek más megítélés alá kerülnek. A giccs tulajdonképpen a közönség produktuma, nem a festőé. A festő a giccseket úgy termeli, ahogy van rá igény. Nyugat-Európában is a galériatulajdonosok döntik el, hogy mi a művészet, ott azonban fel kell mutatni valamit ahhoz, hogy a festő elismert legyen. Ott sem elég az, ha valaki jó képeket fest, kell egy menedzser, aki bevezeti bizonyos körökbe.

— A Mentor Díjat a volt tanítványai ajánlására kapta, akik közül nagyon sokan már elismert művészek és tanárok. Milyen érzés átvenni egy olyan díjat, amire az eredményes tehetséggondozásért jelölték?

— Én nem érzem úgy, hogy csak az én munkám eredménye az, hogy egy tanítványom sikeres. Az iskolában nyolc–tizenkét tagú csoportokat hozunk létre. Az, hogy egy tanítvány jó legyen, szükség van a diák és a tanár együttműködésére. Nagyon fontos az, hogy milyen nevelést kap a gyerek a szülőktől, az iskolában pedig több tanár munkája is meglátszik egy tanuló sikerében. Én úgy érzem, hogy A Közösségért Alapítvány ezzel a díjjal egy szülőkből, gyerekekből és tanárokból álló közösséget részesített elismerésben rajtam keresztül.