Közömbös kívülállóként ül nyakig saját életében Irén, míg egy megvilágosodással felérő hajszárítás közben eldönti: vele ezentúl semmi nem fog véletlenül történni — de ez  az eltökélt tudatosság talán még abszúrdabb véletlenek sorozatát eredményezi.

Az Iparosotthon nagyterme és a hatalmas ablakokon beszűrődő utcai világítás még különlegesebb keretbe foglalta azt a könyvfejezetből lett ironikus, komédiával és tragikomédiával, no meg zenével bőven fűszerezett, múlt és jelen közötti ingázást, amelyből a 32 éves Vetró Irén élete — a '70-es évek tipikus szocialista világának élete, a napjainkban, 2018-ban is ugyanolyan aktuális döntésekkel és elhatározásokkal — kerekedik ki. A kétszemélyes monodrámának is beillő előadásban a főszereplőÚjhelyi Kinga Jászai-díjas színművész „csendestársa” a több karaktert is megformáló Pál Hunor, maga a darab pedig Bereményi Géza Legendárium című családregényének egyik fejezete, annak a meglehetősen zavaros sorsú közösségnek a története, melynek tagjai már réges-régen nem élnek együtt, csak tudomást vesznek egymásról időnként valami számukra érthetetlen szabály miatt — a könyv minden egyes fejezete más-más családtagot szólaltat meg, egymástól eltérő nézőpontokkal, ám ezeket a közösen megélt időszak, azaz a múlt század hetvenes évei mégiscsak közelítik egymáshoz.

Irén levele — Irén élete: az ominózus levél a visegrádi szakszervezeti üdülőben íródik, dühödten, felháborodottan oktató-magyarázóan, ugyanis Irénnek egy „jóakarója” elmeséli: volt (első) férje új autót (mustársárga Skodát!) vásárolt, amellyel meglátogatta Irén testvérét, hogy két napon keresztül jól kibeszéljék és elszórakozzanak rajta, a volt feleségen és bolondos nővéren, aki első pillantásra „tiszta pechtömeg”: évfolyamelsőként végez ugyan a francia nyelv szakon, de amikor a díjkiosztóra igyekezve kerülgeti a pocsolyákat, a legnagyobba toccsan bele, és még a bokáját is kificamítja (évek óta nem látott volt férje szeme láttára, aki mintegy rossz ómenként mindig felbukkan ott, ahol nem kelleme, amikor valami sorsfordító véletlen történik), sárosan-sérülten állja végig az ünnepséget, ahol épp az ő jutalomkönyve kallódik el, meg kell várni, amíg pótkönyvet hoznak (diploma és dicséret nélkül), miközben a jelenlévőknek már csak az állófogadás finomságain jár az eszük; alig négyéves házasok, amikor első férje bevallja: hat éve szoros kapcsolatban áll egy nővel, de ha Irén megbocsát neki, talán sikerül szakítania vele — Irén azonban nem bocsát meg, de nem (mint az elvárható lenne) a felháborodás miatt, hanem mert közömbösen, kívülállóként viszonyul a viszonyhoz, s ezzel férje szemében egyből bűnbakká válik, akit nem érdekel a „közös baj”, ezért aztán a férfi beadja a válókeresetet. A tipikus férj-gyerek-megcsalás-válás-újabb férj-tanulás-munka körfogásba belesodródott Irén unja, hogy semmit sem tehet az ellen, merrefelé viszik az események, unja, hogy a „részvétele nélkül játszódik minden” és zajlik az az élet, amelyben nyakig ül. Hogy mennyire van közünk a saját életünk történéseihez és a „dolgok összeesküvéséhez”, azon mindenki elgondolkodhat (ha van hozzá bátorsága), Irén nem gondolkodik túl sokat, hanem dönt — egy megvilágosodással felérő hajszárítás alkalmával: „velem ezentúl semmi nem fog véletlenül történni”. Ez az eltökélt tudatosság azonban mintha csak még inkább vonzaná a furcsa véletleneket, hiszen ezzel provokálja ki, hogy második férje, a 18 éves Csaba pofon vágja az utcasarkon, majd megismerkedjenek és összeházasodjanak, majd rövidesen elváljanak, Irén pedig folytatja a sodródást, az „ez csak történik velem” életet.

Szabó Kinga Mária